1. Szent Pétert – mint a római hitközség püspökét – Néró császár üldözésének idején a 67. évben, június 29-én, keresztre feszítették és pedig saját kérésére, Urának halálától való alázatos megkülönböztetésül, fejjel a föld felé. Szent Pál ugyanezen a napon 64., 66. vagy 67-ik évben lefejezéssel szenvedett vértanúhalált, mert, mint római polgárt, nem lehetett keresztre feszíteni. A római hagyomány szerint június 29-ike mind a két apostol halálának napja és már az V. században majdnem egész Itáliában és Észak-Afrikában, mint a „Dies natalis” -t, mint a mennyei életre való születésük napját, vigíliával, később meg nyolcaddal is ünnepelték. A pápa ezen a napon kétszer mutatja be a szentmiseáldozatot: egyiket Szent Péter, a másikat Szent Pál sírjánál. A XII. században a két templom között levő távolság miatt ezzel a szokással felhagytak és a kettős ünnepet két napra osztották. Az első főünnep Szent Pétert dicsőíti, mint Krisztus egyházának alapját. A második, a következő napon stációs ünnep volt Szent Pál sírjánál, akiben a pogány világ nagy apostolát tisztelik. Az egyházi naptárban ez a második ünnep „Szent Pál emlékezete” nevet viseli.

2. Szent Pétert tette meg az Úr Krisztus az ő Egyházának fejévé és az evangéliumi igazság tévedhetetlen őrévé. Ő a kőszál, melyre Egyházát építette. Ezért adott neki új nevet. Eredetileg Simonnak hívták, ami zsidóul annyit jelent, mint meghallgatás. Új neve arámul, vagyis az Úr Krisztus és az apostolok anyanyelvén Kéfás, görögül Petrosz, Péter; ez annyi, mint kőszál.

Eleinte ugyancsak nem mutatkozott annak a sziklaembernek, aki megingathatatlan alapnak való. A szív és érzelmek, a hirtelen nekibuzdulások és gyors elernyedések embere volt. Ha éppen őt szemelte ki az Úr Krisztus végtelen bölcsessége kőszálnak és alapnak a legnagyobb mű, az Egyház számára, örök időkre meg akarta mutatni, hogy minden szilárdság és tartóerő tőle jön: „Más alapot senki sem vethet azon kívül, mely vettetett, mely a Krisztus Jézus” (1Kor. 3,11). De miért éppen ezt az apostolt választotta ki az Úr, hogy benne megmutassa a maga erejét? Azért, mert Péter híven az első nevéhez, mely Simon, meghallgatás, úgy tudott hallgatni az Üdvözítőre, fönntartás nélkül úgy oda tudta adni magát érte, mint senki más. Éppen mert ismerte tulajdon keserves tapasztalatból az emberi gyöngeséget és állhatatlanságot, mindenestül Krisztusban tudta megtalálni az erő és állandóság egyetlen forrását.

Hazája Betszaida a Genezáret-tó mellett, melynek partjait és haldús vizeit az Üdvözítő evangéliumhirdetése és csodái úgy megszenteltek. Atyja János vagy Jónás (a kettő egyet jelent: „Isten kegyelme”), jómódú halászmester. Péter is atyja mesterségét folytatta bátyjával, Andrással. Megházasodott és Kafarnaumban telepedett meg. Később az Úr többször megszállt itt a házában és itt gyógyította ki a forrólázból napát. (Máté 8,14.) Mikor az Üdvözítő megkeresztelkedése után tanítani kezdett a Jordán partján, Péter egyike volt az elsőknek, akik hozzája csatlakoztak. Bátyja, András, aki már előbb Keresztelő Szent Jánost hallgatta, vitte őt Jézushoz. Jézus rátekintett és mondotta: Te Simon vagy, Jónás fia; majd Kéfás lesz a neved! (Ján. 1,42.) Utóbb vált meg, mit akart ezzel mondani az Üdvözítő. Egyelőre Pétert egészen szorosan magához akarta fűzni. Mindjárt nyilvános működésének elején, mikor a Genezáret tavánál rengeteg nép tódult hozzá, bement Péter halászbárkájába s onnan tanított. Utána pedig meghagyta, hogy evezzen ki a mélyre és ott vesse meg hálóját. Péter mindjárt Simonnak, „engedelmesen meghallgató”-nak bizonyult: „Mester, egész étszaka fáradoztunk és semmit sem fogtunk. De a te szavadra kivetem a hálót”. Erre oly bőséges halfogás következett, hogy a hálók belészakadoztak, s csak a Zebedeus-fiak segítségével tudták partra vontatni. Péter Jézus lába elé borult: Menj ki tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok. Az Üdvözítő azonban talpra állította: Ne félj, ezentúl már embereket fogsz. Erre kivontatta hajóját a partra, elhagyta mindenét, családját és foglalkozását és követte Jézust. (Luk. 5, 5.)

Ettől az időtől kezdve nem hagyta őt többé. Ott volt vele minden jártában-keltében, és az Üdvözítő iskolájában lassan megérlelődött kőszállá és Krisztus helytartójává.

Maga az Üdvözítő külön iskolára is fogta. Az idősebb Jakabbal és ennek testvérével, Jánossal együtt megtette legbensőbb bizalmasává. Egyedül ők hárman voltak Jairus lányának föltámasztásánál (Márk 5,37), ők voltak tanúi dicsőséges színeváltozásának a Tábor hegyén (Máté 17,1) és haláltusájának a Getszemáni-kertben. (Máté 26,37.)

Péter egyenes, könnyen hevülő lelke határtalan rajongással csüngött az Üdvözítőn. Magáról teljesen megfeledkezett, mikor Mestere iránt szeretetről és odaadásról volt szó. Hirtelensége persze nem egyszer magával ragadta; de elég volt az Üdvözítőnek egy szava, hogy helyre billenjen. Az evangélium minden olvasója előtt felejthetetlen jelenetek ezek: A csodálatos kenyérszaporítás napján Jézus alkonyat után hajón előre küldte tanítványait a másik partra. Vihar volt és a hullámok hányták-vetették a hajót. Negyedik őrváltáskor közeledik valaki feléjük- gyalog a tengeren. Megrémülnek; talán kísértet. De hallják a szót: Ne féljetek, én vagyok. Erre Péter: Uram, parancsold hát, hogy hozzád menjek a vízen. S haladéktalanul kiszállt a hajóból. De mikor megüldözni kezdett, kiáltozott: Uram, ments meg. S erre Jézus feléje nyújtotta kezét: Kicsinyhitű, miért kételkedtél? (Máté 14,22.) Mikor a Tábor hegyén tanúja volt a színváltozásnak, ugyanez az önzetlen hirtelenség tört ki belőle Uram, jó nekünk itt lennünk; ha akarod, csináljunk itt három hajlékot, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet. (Máté 17,4.) Önmagára nem gondolt.

Nem csoda, ha ez a magafeledő, tettre kész szeretet hamar tisztába jött a Mester nagy titkával; hamarabb, mint a többi tanítvány. Az Egyház leendő alapja kezdett mutatkozni, a fő kezdett szólni a tagok helyett. Mikor az Üdvözítő először megmondotta, hogy aki élni akar, annak az ő testét és vérét kell ennie, a zsidók, sőt részben a tanítványok is megbotránkoztak a „kemény beszéden”. Az Üdvözítő odafordult a tizenkettőhöz: Ti is el akartok menni. Erre megszólalt Péter: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak”. (Ján. 6,69.)

De csakhamar még nagyobb tanúságtételre nyílt alkalom. Ott történt Cezáreában, zordon hegyek közt, hol zúgva fakadnak a Jordán forrásai. Az Üdvözítő ide vonult vissza az időelőtti üldözések elől. Itt a természet fölséges csöndjében, meghitt apostolai közt készült utolsó evangéliumhirdető útjára, mely a Golgotába torkollott.

Döntő rendelkezéseket kellett tenni. Isten országáról kétséget kizáró módon föl kellett világosítani a tizenkettőt; az ő küldetéséről és kivoltáról. Kinek tartják az emberek az Emberfiát? kérdezte. Ők beszámoltak: ki a Keresztelőnek, ki Illésnek vagy Jeremiásnak, vagy más prófétának. Hát ti? folytatta. Erre Péter valamennyi nevében: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia”. Mire az Üdvözítő kimondotta azokat a szavakat, melyek megalapítják az ő látható földi országát: „Boldog vagy Simon, Jónás fia! mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, ki mennyekben vagyon. Én is mondom tehát neked, hogy te Péter vagy, és erre a kőszálra fogom építeni Egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. És neked adom a mennyek országa kulcsait. És amit megkötsz majd a földön, meg leszen kötözve mennyekben is, és amit föloldasz majd a földön, föl leszen oldva mennyekben is”. (Máté 16.)

Ennek a kőszálnak azonban még keményednie kellett; egészen bele kellett még szilárdulnia Jézus Krisztusba. A lélek megdolgozása a szenvedés, és a Krisztusba való rögződés az alázat. Pétert az ő Mestere haladéktalanul beleállította ebbe a műhelybe is. Kijelentette, most már félreérthetetlenül, hogy szenvednie kell, kínt és halált. Péter, miként legtöbb galileai honfitársa, úgy gondolta, hogy a Messiás majd fényes politikai országot szervez; és készültek ezek a heves-lelkű, elszánt emberek harcra is a galileai Krisztus érdekében. Ezért tudott Péter az Úr elfogatásakor is oly könnyen „kardot” találni. Most pedig le akarta beszélni az Üdvözítőt: Isten mentsen, hogy mi téged engedjünk a papi fejedelmek kezére jutni. Az Üdvözítő erre szigorúan megintette: Távozzál előlem kísértő, megbotránkoztatsz engem. Most nem Isten beszél belőled, hanem az ember! (Máté 16,21)

De még súlyosabb dolognak kellett jönni. Mikor az Üdvözítő a kínszenvedés éjszakáján csordultig telt lélekkel az Olajfák hegyére menet a kissé felületeskedő apostoloknak megmondotta, hogy ezen az éjszakán mindnyájan megbotránkoznak benne, Péter mindjárt kipattant: ha mindnyájan meg is tennék, ő nem. Az Üdvözítő figyelmeztette: „Simon, Simon, íme a sátán megkívánt titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én könyörögtem éretted, hogy meg ne fogyatkozzék a te hited, és te egykoron megtérvén, megerősítsed atyádfiait”. (Luk. 22,32.) S mikor Péter tovább bizonykodott, hogy ha meg is kell halnia vele, nem tagadja meg, az Üdvözítő világosan megmondotta: „Bizony mondom neked, hogy te ma, ez éjjel, mielőtt a kakas kétszer szól, háromszor tagadsz meg engem”. És megtörtént - örök bizonyságul, mennyire nem óv semmiféle méltóság és kegy a bukástól. Már mikor Krisztus Péter, Jakab és János kíséretében beljebb vonult az Olajfák kertjébe és halálos tusáját vívta, visszajövet a hármat alva találta, s egyenest Péternek szólt: Simon, alszol? Nem bírtál virrasztani velem egy óráig? Péter erre megrázkódott. Megemberelte magát, de megint hirtelenkedett: Krisztus akarata ellenére kardot rántott és levágta a főpap szolgájának, Malkusnak fülét. De ahelyett, hogy megszívlelte volna az Üdvözítő intelmét: „Ébren legyetek és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek”, könnyelműen kíváncsiskodni kezdett és nem válogatta meg a társaságát. És a főpap udvarában egy csörfös kis szolgáló nyelvelésére háromszor megtagadta Urát; sőt a végén esküdözött, hogy „nem ismerem azt az embert”. (Márk 14,26.) Ekkor vezették át az udvaron az Urat. Hátra nézett és reátekintett Péterre. ez a tekintet talált: megemlékezett az Úr szaváról, kiment és keservesen sírt (Luk. 22,61.)

A könnyeknek ez a forrása már Péterből, a kősziklából fakadt. Azóta hűsége és bölcsessége rendíthetetlen volt. Húsvét reggelén a föltámadás első hírére Jánossal együtt ő a futott ki a sírhoz. Később ért oda, de hamarabb ment be. (Ján. 20,1.) S mikor a Genezáret tavánál még egyszer megjelent nekik, sőt ebédelt velük, megint Péter volt az, aki a vízen-vészen keresztül elsőnek sietett hozzá. (Ján. 21,8.) Azonban még volt vele az Úrnak egy elintéznivalója, négyszemközt. Ebéd után félrehívta Pétert: Simon, János fia, jobban szeretsz engem ezeknél? Péter tiszta szívből felelt Igen, Uram! te tudod, hogy szeretlek téged. Jézus rá akarta bízni, ami neki legdrágább: vérrel megváltott követőit. Ezt a kincset csak a legteljesebb szeretet fogja méltóan kezelni. „Legeltesd az én bárányaimat. Én vagyok a jó pásztor (Ján. 11.); ezután légy te az, helyettem. De Péter valaha megtagadta az Urat, háromszor is. Háromszor kell tehát hallania a kérdést: Szeretsz-e engem? S harmadszor elérti. Sírva fakad, mint akkor éjszaka: „Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged. Mondá neki: Legeltesd az én juhaimat”. (Ján. 21,15.) Péter a megbízásnak meg is felelt, amint az Apostolok Cselekedeteinek első tizenkét fejezetében tüzetesen meg van írva. Ő volt az, aki az Úr mennybemenetele után Júdás helyébe Mátyást megválasztotta apostolnak. Ő szólt a néphez pünkösdkor és gyógyította meg Krisztus nevében a sántán születettet. Ő feddi és bünteti meg a kapzsi Ananiást és feleségét, ő veszi föl a szamariaiakat az Egyházba, ő beszél a papi tanács előtt, ő kapja meg Joppéban, hol Tabítát halottaiból föltámasztotta, a leereszkedő lepel látomásában a fölszólítást pogányok megkeresztelésére, és meg is kereszteli Cezáreában Kornélius századost és házanépét. Az idősebb Jakab vértanúhalálakor (42-ben) ő is börtönbe kerül; az angyal azonban csodálatos módon kiszabadítja. „Azután útra kelvén, eltávozott más helyre.” (Ap. Csel. 12,17.) Milyen más helyre? Erről már, sajna, nincsen részletes forrásunk. De teljesen biztos, hogy 42 után elment Rómába és megalapította a római püspökséget, mely az Egyháznak szíve és feje lett. A római pápa Szent Péter utódja. Kb. 25 évig volt Róma püspöke. Innen, ebből a „Babilon”-ból két levelet is intézett az ázsiai egyházakhoz. Közben megjelent a jeruzsálemi zsinaton (49-ben; lásd Ap. Csel. 15), megfordult Antióchiában, melynek szintén első püspöke volt. Innen küldte kedves munkatársát, Márkot (ápr. 25) Egyiptomba. Végre elérkezett az ő órája is.

Megmondotta neki az Üdvözítő ama nevezetes ebéd után a Genezáret partján, midőn őt minden hívei pásztorává tette: „Bizony, bizony mondom neked, mikor ifjabb voltál, övet köttettél és jártál, ahol akartál; de majd ha megöregszel, kiterjeszted kezeidet és más övez föl téged, és odavisz, és ahová te nem akarod”. Néró kegyetlen üldözése idején, 67-ben, a Vatikán-halmon keresztre feszítették; saját kívánságara fejjel lefelé, - nem tartotta magát méltónak Mestere módján meghalni.

A katolikus nép mindenütt, a magyar is, a gyermeki tisztelet és a közvetlen szeretet virágaival, kedves legendákkal övezi Szent Péter alakját. De ennél többet és mélyebbet is tesz. Szent Péter tetemei ott nyugosznak a Vatikán-halmon, a világ legfönségesebb kupolája alatt, a Szent Péter-templomban. S ott, ahol Szent Péter sírba téve és Rómának dobog szíven, minden katolikus lelke hazára lel, és Péter utódainak megadja azt a hódolatot, mely a tetemeit takaró kupola óriás aranybetűiből szól: „Te Péter vagy”, az a kőszál, melyre Krisztus építette az Egyházát, s biztos hogy a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.

3. Az Egyház együtt ünnepli Szent Pétert és Szent Pált. Sokan együtt is viselik mindkettőnek nevét. Az élő katolikus kegyelet nem akarja egymástól elválasztani azokat, akik együtt fáradoztak a római anyaegyház alapításában és akik egy nap szent vérükkel öntözték és termékenyítették meg a római egyházat. Pétert, mint zsidót a Vatikán-halmon keresztre feszítették; ugyanakkor Pált, a római polgárt, karddal lefejezték az osztiai úton, közel ahhoz a helyhez, ahol ma is gall fölséges temploma (San Paolo fuori le mura). Teljesedett a Krisztusért élő-haló apostol állandó vágya: „Kívánok feloszlani és Krisztussal lenni” (Fil. 1,23). Megkapta az igazság koronáját, melynél különbet ember nem szerzett.

De addig hosszú és példátlanul fáradságos volt az út. Ő ugyanis ráeszmélt, hogy azt a boldogító nagy világosságot, mely a damaszkuszi úton lelkébe villant (lásd jan. 25) nem szabad véka alá rejteni. Úgy érezte, hogy az evangélium hirdetésével adósa görögnek és barbárnak, bölcsnek és tudatlannak (Róm. 1,14), s jaj neki, ha nem hirdeti az evangéliumot (1Kor. 9,16). Így váltotta valóra, amire az Úr Damaszkuszban hívta: „Kiválasztott edényem ő nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael előtt” (Ap. Csel. 9,15). A legnagyobb hivatást bízta reá az Úr, a legnagyobb munkateret és munkaeredményt jelölte ki számára, ami eddig valaha embernek osztályrésze volt. Rendkívüli utakon is vezette.

Megtérése után csakhamar visszavonult Sziklás Arábiába. Itt három esztendeig, miként annak idején Mózes és Illés a pusztában, az Úr színe előtt készült apostoli küldetésére. Azután visszasietett Damaszkuszba, hogy immár az evangéliumot hirdesse azok előtt, kiknek három éve még vérüket szomjazta. Itt azonban neki önmagán meg kellett tapasztalni azt a kérlelhetetlen zsidó fanatizmust, mely valaha az ő lelkében is égett, és amely ezentúl mindenütt a sarkában volt. A zsidók Damaszkuszban összefogtak, hogy megölik. Még a kapukat is éjjel-nappal őrizték. A keresztény testvérek azonban éjnek idején a város falán kosárban leengedték. Nyomban Jeruzsálembe sietett (37-ben), „hogy lássa Pétert” (Gal. 1,8) és a többieket, kik „az Egyház oszlopai” voltak. Azok nagy szeretettel fogadták, de mikor a zsidók itt is életére törtek, a testvérek lekísérték Tarzusba. Itt, szülővárosában, a világkereskedelem nagy útjainak a gócpontjában, hol zsidók és görögök mérték össze szellemi fegyvereiket, Pál hirdette Krisztust zsidóknak, beszélt pogányoknak és vitatkozott görögökkel s közben megszerezte a görög irodalomban azt a jártasságot, mely utóbb Görögországban annyira kezére járt az apostolkodásban.

Kb. 40-ben Barnabás (jún. 11), akivel Pál már Jeruzsálemben szorosabb barátságot kötött, elhívta őt Antióchiába, ahol igen sok pogány csatlakozott az evangéliumhoz. Pál egy esztendőn keresztül olyan eredménnyel hirdette Krisztust a görögök közt, hogy itt nevezték magukat az evangélium követői először keresztényeknek. Abban az időben egy Agabus nevű jeruzsálemi zsidó-keresztény nagy éhínséget jövendölt meg. Az antióchiai keresztények ekkor gyűjtést rendeztek a júdeabeli szegény testvérek megsegítésére s Páltól meg Barnabástól küldték el.

Ezek magukkal hozták Jeruzsálemből Barnabás unokatestvérét, Márkot (ápr. 25) és így hármasban elindultak Szent Pál első nagy apostoli útjára (kb. 45-48-ban). Először Ciprus szigetére hajóztak, Barnabás hazájába és végig prédikáltak a szigeten; Páfoszban Pál megtérítette Szergiusz Pauluszt, a római prokonzult, aki szemtanúja volt, amint az akadékoskodó Elimás varázslót Pál vaksággal büntette. Innen Kis-Ázsiába hajóztak. Pergében Márk megvált tőlük. Pál szokása szerint, mindig először a zsinagógát kereste föl; vérbeli testvéreinek, a messiási ígéretek birtokosainak, akarta először hirdetni az elérkezett Messiás evangéliumát. A zsidók azonban itt, a szétszórtságban (diaszpóra) is olyan elvakultaknak mutatkoztak, mint Palesztinában. Többnyire nem nyílt meg szívük az evangéliumnak; sőt mikor Pál ezért a pogányokhoz fordult, még pedig óriási eredménnyel, agyarogni kezdtek rá és életére törtek. Így Lisztrában Pál egy sántának visszaadta járását, mire a babonás likaóniaiak istennek gondolták és áldozatokat készültek neki bemutatni. Nagy nehezen lecsillapította őket és a láthatatlan igaz Istenre terelte lelküket. De zsidók jöttek a szomszéd városokból, hol Pál már megfordult, föllázították a tömeget, mely az embertelen keleti szokás szerint Pált megkövezte. Úgy vonszolták ki a városból abban a hiszemben, hogy már meghalt. Isten kegyelméből azonban talpra állt, folytatta és befejezte ezt a dúsaratású első nagy apostoli útját.

Éppen ezen az úton látta Pál, hogy végre el kell dönteni azt a kérdést: kötelesek-e a pogányokból lett keresztények megtartani a mózesi törvényt, mint sokan, zsidókból lett keresztények követelték, vagy nem, amint ő tanította. A jeruzsálemi zsinaton (kb. 50) Péter, Jakab és János melléje álltak (Ap. Csel. 15, Gal. 2,1-10). Itt abban is megegyeztek, hogy azok majd Palesztinában apostolkodnak, Pál pedig a pogányok közt.

El is indult csakhamar a második apostoli útjára, ezúttal Szilás társaságában. Először fölkereste az első útjában alapított kisázsiai községeket; Lisztrában magához vette a már első alkalommal megtérített fiatal Timóteust, aki leghívebb és legönzetlenebb barátja, támasza és munkatársa lett. Most nyugatnak, Efezusba akart, menni, de a Szentlélek sugallatára északnak fordult, Frígiába és Galáciába. Csakhamar kitűnt, miért irányította ide útját a Szentlélek. Mikor Troászba ért, szemben az európai Görögországgal, éjjel látomásban megjelent neki egy macedón férfi és könyörgött neki: „Jöjj át Macedóniába és segíts rajtunk!” Pál engedett a hívásnak. Lukács, az evangélista is csatlakozott. Áthajóztak Európába, kikötöttek Neapolisban, de Filippi volt az első macedóniai város, itt kezdték hirdetni Krisztust. Lídia, gazdag bíborárus asszony mindjárt megtért és az apostolt befogadta házába. Pál egy megszállott lányt Krisztus nevében megszabadított a gonosz lélektől; belőle pénzelő gazdái azonban bíróság elé vitték. Itt megvesszőztették és börtönbe vetették. A börtönőr megtért családjával együtt, Pál pedig kiszabadult és folytatta útját. Elhintette az evangélium magvait Bereában, Szalonikiban (Thesszalonika). Aténben az areopág elé állt és filozófusok előtt szólt: „Amikor körüljártam és szemléltem bálványképeiteket, olyan oltárra akadtam, melyen ez a fölirat volt: az ismeretlen istennek. Akit tehát ti nem ismertek és mégis tiszteltek, azt hirdetem én nektek”. Itt megtért többek közt az areopagita Dénes. Legbővebb aratás azonban Korintusban várta, mely akkoriban Görögország leggazdagabb, legműveltebb, de egyben legromlottabb városa volt.

Másfél esztendeig (51 őszétől 53 tavaszáig) dolgozott itt s két levele tesz bizonyságot, hogy igaz volt az Úr látomásos biztosítása: Ne félj, itt nem árthatnak neked (ti. a zsidók itt is a római elöljáró elé hurcolták); „mert sok népem van nekem ebben a városban” (Ap. Csel. 18,10).

Harmadik útjában mindenekelőtt meglátogatta a galáciai és frígiai községeket, azután három évre (54-57) megtelepedett a híres Efezusban. Itt sok csodát tett és rengeteg hívőt szerzett a város környékén is. A pogányok szemlátomást fogytak. Pedig ott volt a híres Diana-templom, melynek másait készítették és árulgatták az ottani ötvösök.

Jövedelmük érzékenyen megcsappant; közülük egy, Demetrius, lázadást szított Pál ellen, s ő jónak látta áthajózni Európába. Most Macedónia nyugati részében is prédikált és eljutott Illíria (Dalmácia) határáig. Korintusban ezúttal gyűjtést szervezett a palesztinai testvérek számára (2Kor. 8 ). Visszatérőben Troászban prédikált. Közben egy Eutichus nevű fiú álomba merült és leesett a harmadik emeletről. Pál ráborult, átkarolta és életre keltette. Milétusban érzékeny búcsút vett az odarendelt efezusi presbiterektől (Ap. Csel. 20,17).

Itt balsejtelmek ülték meg a fáradhatatlan apostol lelkét. Tanukul fölhívhatta a körülállókat, hogyan szolgált az Úrnak teljes alázatosságban és könnyhullatások közt; semmi hasznosat el nem hagyott, hogy ne hirdette volna. S íme, most a Lélek értésére adja, hogy bilincsek és szorongatások várnak rá Jeruzsálemben. Mindnyájan sírva kísérték a hajóra.

Sejtelmei beváltak. Jeruzsálemben teljesítette régi nazireus-fogadalmát; tehát bizonyságot tett, hogy a mózesi törvényt nem veti meg. Az ádáz zsidók azonban nyilvánosan megrágalmazták, hogy egy pogányból lett keresztényt magával vitt a templomba s ezzel megfertőztette. A föllázított tömeg megölte volna, ha a római várőrség őrizetbe nem veszi és utóbb titkon erős kísérettel a helytartóhoz nem szállítja Cezáreába. Felix helytartó itt kihallgatta Pált is, a vádaskodó zsidókat is. Ezek miatt nem merte őt fölmenteni; talán Páltól pénzt is remélt. Így két évig fogva maradt (58-60). Felix utódja, Fesztus hajlandó lett volna kiszolgáltatni a papi tanácsnak. Erre Pál igénybe vette római állampolgárságát és a császárhoz föllebbezett (Ap. Csel. 25,26).

Pált most katonai kísérettel hajóra tették. Krétában figyelmeztette a kapitányt, hogy ott teleljen meg. Az nem hallgatott rá; így a borzalmas viharban hajótörést szenvedtek (Ap. Csel. 27, 28) Málta szigeténél; voltaképpen Pál jelenlétének köszönhették megmentésüket. Három hónap múlva végre Nápoly kikötőjében olasz földre lépett. Trestabernae-ben (Három-csárda) keresztények köszöntötték, s 61 tavaszán végre Rómába ért, hová olyan régóta vágyott és készült (Róm. 1,10). Igaz, nem úgy, mint annak idején gondolta. Hisz fogoly volt; de igen enyhe fogságban. Bérelt lakásban tartózkodhatott, csak egy katona őrizte. Az evangéliumot szabadon hirdette. Sőt fogsága utat nyitott neki oda, ahová különben bajosan jutott volna: a testőrséghez a császári palotában.

Ettől kezdve gyérebbek az apostolról szóló hírek. Egészen biztos azonban, hogy kb. két év múlva kiszabadult s megvalósította régi tervét: elment Spanyolországba. Ezzel aztán elvitte az evangéliumot az akkor ismert világ végső nyugati határáig. Azután visszafordult Keletre. Újra meg újra megerősítette a hitben azokat, akiket első útjában megnyert Krisztusnak. Tituszt megtette Krétában püspöknek, Timóteust Efezusban.

Lelke már új területeket keresett az evangélium számára, Tituszt elküldte Dalmáciába s ő alighanem követi. De akkor már dúlt a Néro-féle üldözés. Őt, a világszerte ismert vezért, elfogták 66 körül, valószínűleg még Görögországban s úgy vitték Rómába. Hetedszer került fogságba Krisztusáért. S ezúttal nem szabadult ki új fáradalmakra, hanem ráköszöntött az igazi kiszabadulás ott az osztiai úton. Megszolgálta. Hisz egymaga többet tett, mint a többi apostol együttvéve. S többet szenvedett. A zsidóktól ötízben kapott egy híján negyven botütést. Háromszor szenvedett megvesszőzést, egyszer megkövezést, háromszor hajótörést. Gyakran volt úton folyóvizek veszélyében, rablók veszélyében, veszélyben saját nemzetebeliektől, veszélyben a pogányoktól, veszélyben hamis testvérek közt; fáradságban és nyomorúságban (volt egy súlyos betegsége, „a sátán angyala”; valószínűleg váltóláz), sok virrasztásban, éhségben és szomjúságban, sok böjtölésben, hidegben és mezítelenségben (1Kor. 11). Mindezt Krisztusért; hisz azért mondott le családról is; szüzességben élt. Sőt ennél is többet tett: mindenkinek mindene lett, csakhogy sokakat nyerjen meg Krisztusnak. Reáborult az összes egyházak gondja: „Ki szenved, hogy én ne szenvednék? Ki botránkozik, hogy én ne égnék?” (2Kor. 11,29). Soha nem vetett anyagi terhet a hívőkre, holott joga lett volna, hanem a maga kezével kereste meg mint sátorponyva-takács, amire szüksége volt neki és társainak (1Kor. 9,19). S megtette mindennek hegyébe azt, aminél több embertől nem telik: Életét adta azért a Krisztusért, aki nem sajnálta életét értünk. Már Milétusban, halálsejtelmek közepett, mondotta: „Mindettől nem félek, és életemet sem tartom értékesebbnek mint magamat, csak elvégezhessem pályafutásomat, az igének szolgálatát, melyet vettem az Úrtól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról” (Ap. Csel. 20, 24).

Elvégezte pályafutását. Visszanézett a megtett útra, előrenézett a valósuló reményre és megnyugodott: „Jó harcot harcoltam, a pályafutást elvégeztem, a hitet megtartottam; készen vár már reám az igazság koszorúja, melyet megád nekem azon a napon az Úr, az igazságos bíró; sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, kik sóvárogják az ő eljövetelét” (2Tim. 4,7).

Végső harcában azonban hű lelkek közösségét áhította. Hívta Timóteust, a legkedvesebb tanítványt; hiszen csak Lukács van vele. Hozza magával Márkot is, az első apostolút társát. És - íme az apostol szegénységének megható bizonysága: hozza el a köpenyt, melyet Pál Troászban hagyott Karpusnál, s a könyveket, „főként azonban a hártyákat”. Mire kellettek a hártyák? Ezekre írta leveleit a fogságból! Ősi hagyomány szerint lefejezésekor a feje a földön hármat döccent, mindegyik helyen egy-egy forrás fakadt (Tre fontane). Bizonyos, hogy abból a főből források fakadtak: az a 14 levél, melyekből örök időre árad az ő páratlan szelleme. Általuk - mondja Aranyszájú Szent János - most is itt áll köztünk, mint jó lovag, és foglyul ejti minden gondolatunkat Krisztus engedelmességében.

Szentlecke. Azokban a napokban: Heródes király kinyujtá kezeit, hogy megsanyargasson némelyeket az anyaszentegyházból. Igy Jakabot, János bátyját megöleté karddal. Látván pedig, hogy ezt tetszik a zsidóknak, eltökélé, hogy megfogatja Pétert is. Valának pedig a kovásztalanok napjai. Kit megfogatván, börtönbe vete, átadván őt négyszer négy vitéznek, hogy őrizzék; húsvét után ki akarván őt hozni a népnek. És Péter ugyan a tömlöczben tartaték; az anyaszentegyház pedig szüntelen könyörög vala Istenhez őérette. Midőn pedig kihozandó vala őt Heródes, azon éjjel Péter két vitéz között aluvék, két lánczczal megkötözve, és az őrök az ajtó előtt őrzik vala a tömlöczöt. És íme az Úr angyala melléje álla, és világosság tündöklék a házban; és megütvén Péter oldalát, felkölté őt, mondván: Kelj föl gyorsan. És leesének a lánczok az ő kezeiről. Mondá pedig az angyal neki: Övezkedjél föl, és vond föl saruidat. És úgy cselekvék. És mondá neki: Vedd magadra ruházatodat, és kövess engem. És kimenvén, követé őt, nem tudván, vajjon valóság-e, mi az angyal által történt, mert azt vélé, hogy csak jelenést lát. Átmenvén pedig az első és második őrizeten, jutának a vaskapuhoz, mely a városra viszen; mely is magától megnyílék nekik. És kiérvén, átmenének egy utczán, s legottan eltávozék tőle az angyal. Ekkor Péter magához térvén, mondá: Most tudom bizonynyal, hogy az Úr elküldötte angyalát, és kimentett engem Heródes kezéből és a zsidónép minden várakozásából. (ApCsel 12,1-11)

Evangélium. Abban az időben: Jöve Jézus Filep Cezareájának környékére, és kérdé tanítványait, mondván: Kinek tartják az emberek az ember fiát? Ők pedig mondák: Némelyek keresztelő Jánosnak, némelyek Illésnek, némelyek pedig Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közől. Mondá nekik Jézus: Ti pedig kinek tartotok engem? Felelvén Simon Péter, mondá: Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia. Felelvén pedig Jézus, mondá neki: Boldog vagy Simon, Jónás fia! mert a test és vér nem jelentette ki ezt neked; hanem Atyám, ki mennyekben vagyon. Én is mondom neked, hogy te Péter vagy, és e kőszálon fogom építeni anyaszentegyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. És neked adom a mennyek országa kulcsait. És a mit megkötendesz a földön, meg leszen kötve mennyekben is; és a mit feloldandasz a földön, fel leszen oldozva mennyekben is. (Mt 16,13-19)

Oratio. Úristen, ki a mai napot Szent Péter és Pál apostolaid vértanúságával szentelted meg, add anyaszentegyházadnak, hogy mindenben azok tanítását kövesse, kik által az igaz hit kezdetét vette. A mi Urunk...

(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)