Lellisi Szent Kamill nagyon messziről indult az életszentség ormai felé és nagy időbe tellett, míg durva, civakodó hadfiból az önfeláldozó felebaráti szeretet utolérhetetlen gyöngédségű hősévé alakult.
1530 máj. 25-én az Abruzzók egyik félreeső kicsiny helységében, a Chieti közelében fekvő Bucchianico faluban pillantotta meg először Isten szép világát. Anyját mindjárt születésekor elvesztette, s atyja, V. Károly császár hadseregének egyik vitéz kapitánya csak néhány évvel élte túl a csapást. Így a szegény gyerek már hatéves korában árvaságra jutott. Nem csoda, ha megfelelő gondozás hiányában egészen vadócmódra nőtt fel és korán vészes szenvedélyek hálójába került. Különösen a játékszenvedély hatalmasodott el rajta. Jóformán minden idejét kártya- és kockajátékkal töltötte. A régi maradt akkor is, mikor tizenkilencével korában a velencei köztársaság zsoldjába szegődött. Mert bár a katonaélet vad kicsapongásaitól távol tartotta magát, olyan féktelenül vetette magát a kártyázásra és kockázásra, hogy lassanként egész vagyonát elvesztette. Mivel pedig ugyanekkor lábán veszedelmes seb támadt, kénytelen volt egyszer s mindenkorra búcsút mondani a katonai életnek. Nehéz sebével egyelőre a római Szent Jakab-kórházban (S. Giacomo dei Incurabili) vonta meg magát. Mivel azonban itt is régi életmódját folytatta, a kórház vezetői siettek túladni rajta, mihelyt sebe valamennyire behegedt.
Így a fiatal obsitos minden vagyon és megélhetés nélkül egyik napról a másikra az utcára került. Más kereset hiányában kénytelen volt tehát a kőművesek mellé szegődni napszámosnak. Ilyen minőségben hosszabb ideig dolgozott a manfredoniai kapucinus-kolostor építésén. Itt érte őt a kegyelem első sugallata. Jó ideig itt is hódolt ugyan játékszenvedélyének. Egy alkalommal még felsőruháját is eljátszotta. Azonban épp akkor a gvárdián szívhez szóló intelmei megrendítő hatással voltak rája; elhatározta, hogy gyökeresen megjavítja életét. Hosszas habozás helyett azon nyomban odavetette magát a gvárdián lába elé és nagy alázattal a rendbe való felvételét kérte tőle. A jó gvárdián befogadta őt testvérei közé.
Kamil ekkor a megtérő bűnös lángoló buzgóságával vetette magát novíciusi kötelességeinek teljesítésére. Mivel azonban makacs lábbaja kiújult, néhány hónap múlva kénytelen volt újból visszatérni a világba. Ugyanígy járt a ferencrendieknél is. Sebe miatt itt sem volt tartós maradása. Kénytelen-kelletlen megint a Szent Jakab-kórház kötelékébe lépett tehát és itt idővel annyira megkedveltette magát, hogy a kórház vezetősége gondnokká nevezte ki. Lelki vezetőül Néri Szent Fülöpöt (máj. 26) választotta. Az ő keze alatt a lelki életben rohamos előhaladást tett, és mindjobban megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy egész életét a szegény betegek testi és lelki ápolására szenteli. Hisz szemmel látta, mennyire gondatlanok és megbízhatatlanok a fizetett ápolók. Négy ápoló és egy pap önkéntes csatlakozása után már 1582-ben letette az új betegápoló testvérület alapját. De vállalkozásával egyelőre nem volt szerencséje; a kórház vezetősége kicsinyes féltékenységből megtiltott neki minden tevékenységet. Kamil ekkor egy kicsiny bérházban kezdte meg szamaritánus tevékenységét. De már az első hetekben tapasztalnia kellett, hogy mint laikus édes-keveset tehet a szegény szenvedő betegek lelkének megmentésére. Elhatározta tehát, hogy pappá lesz. Bár már harminckét éves volt, nem átallott odakuporogni az iskolapadra és a kis gyermekekkel együtt tanulni a latin nyelvtan szabályait. Erős akaratával célt ért: két év múlva áldozópappá szentelték.
Kamil most a Piazza del Popolón fekvő Csodatevő Miasszonyunk (Santa Maria de'Miracoli) templomnál kezdte meg működését. A Szent Jakab-kórház protektorának, Cusani bíborosnak és Néri Szent Fülöpnek ismételt tiltakozása ellenére ide telepítette át betegápolóművét is és korábbi társai közül két ápolóval és egy áldozópappal itt egyesült először szerzetesi együttélésre (1584. szept. 8.). Bár a rosszakarat és a viszonyok sanyarúsága sokféle módon megpróbálta az új intézményt és nem egyszer a teljes megsemmisülés örvényéig sodorta, Kamil egy hajszálnyira sem tért el a maga elé tűzött céltól és szívósságával rövidesen annyira felvirágoztatta a kicsiny testvérületet, hogy már egy esztendő múlva tágasabb helyiségről kellett gondoskodnia. Ekkor Baratelli Pompeius nagylelkű adományából a város magasabb, áradástól mentes helyén szerzett magának és társainak újabb hajlékot. Sőt kevéssel utóbb a kórház betegeinek ápolása mellett az otthon fekvő súlyos betegek rendszeres látogatását is programba vette és főleg azon igyekezett, hogy töredelmes gyónással előkészítse őket a boldog kimúlásra. A bárdolatlan, veszekedő katona egy nőnek gyöngédségével tudott végére járni a betegek minden szükségének. Velük sírt, velük imádkozott. Már akkor mondotta: „A szeretet nem keresi a maga kényelmét. Meg kell sarkantyúzni testünket, ezt a rossz gebét, csak úgy üget majd. A jó katonának a csatában kell meghalnia, a jó hajósnak a tengeren, a jó betegápolónak a kórházban”.
Természetes, hogy ez a hősi szamaritánusmunka nem kerülte el az Egyház fejének figyelmét. V. Sixtus pápa rendkívül elismerő szavak kíséretében már 1586 márc. 18-án megerősítette az új kongregációt, melynek tagjait ettől fogva a betegek szolgáinak (Ministri infirmorum) vagy a jó halál atyáinak (Patres agonizantes) kezdték nevezni; ugyanő 1586 június 16-án megengedte, hogy a testvérek fekete köpenyükön baloldalt vörös színű posztókeresztet viselhessenek. Ekkorra teljesedett Kamil hő vágya is: Colonna hercegnő közbenjárására megkapta a Szent Magdolna-templomot és melléje egy nagyobb házat, mely ettől fogva középpontja lett a nagyra hivatott intézménynek.
A legmagasabb helyről jövő elismerés csak újabb ösztönzésül szolgált Kamilnak és társainak. Mikor 1588-ban a Bájéban állomásozó spanyol tengerészek közt pestis ütött ki, ők habozás nélkül odairányozták lépteiket. És amikor 1590 elején magában az Örökvárosban jelentkezett a szörnyű dögvész, Kamil fájós lábával rögtön ott termett és a Szent Szixtusról nevezett kórházban a hősiességnek valóságos csodáit vitte végbe. Mikor nyolc társa közül ötöt elragadott a halál, ő a megmaradt hárommal végezte ugyanazt a munkát, amelynek előbb kilencen is csak nagy üggyel-bajjal tudtak megfelelni. E páratlan önfeláldozásra XIV. Gergely pápa 1591 szept. 21-én ünnepélyes fogadalmú renddé avatta a társulatot és megengedte, hogy tagjai külön fogadalommal kötelezzék magukat a fertőzőbetegek ápolására.
Ekkor a jó halál atyáinak áldásos tevékenysége már messze túlterjedt Rómán. A nápolyi megtelepedést hamarosan követte a nólai, milánói, genovai, bolognai, firenzei, ferrarai, mantovai, messinai, palermói stb. kórházak megalapítása. Sőt nemsokára Olaszország határain túl is híre kelt a rendnek. Mikor ugyanis VIII. Kelemen pápa 1595-ben unokaöccsének, Aldobrandini Ferenc hercegnek vezetésével mintegy tízezer főnyi segédhadat küldött a magyarországi török háború céljára, e sereg kötelékében nyolc kamiliánus atya egészen Esztergom falaiig előrenyomult s derekasan kivette a részét az ősi Magyar Sion visszavívásából. Mindeme munka éltető lelke mindig maga Kamil volt; mindig ő járt elöl jó példával. Mikor Rómában 1596 nyarán újabb járvány ütötte fel fejét, a felebaráti szeretet másik nagy hősével, a spanyol Kalazanci Szent Józseffel versenyt rótta a szegény szenvedők hajlékait.
Nem csoda, hogy ez a megfeszített munka, melyet állandó lábfájása is súlyosbított, lassanként felőrölte a szent életerejét. Negyven esztendeig hordozta lábának nyílt sebét, tíz évig kínzó kőbántalmak gyötörték. Bűnbánó lelke ezeket „Isten irgalmasságainak” nevezte. Ezért 1607 okt. 2-án V. Pál pápa beleegyezésével lemondott rendje vezetéséről. De a munkából továbbra is emberül kivette a részét. Még élete utolsó idejében is ágyról-ágyra vonszolta fáradt testét, hogy személyesen nézzen utána a betegek ellátásának. Közben ajkáról szünet nélkül áradtak a vigasztalás igéi. Olyan bensőséggel és meggyőző erővel szólott, hogy szavainak senki sem tudott ellenállni. Legkedvesebb beszédtárgya Isten könyörülő szeretete volt. Azt tartotta, hogy amely szentbeszédből hiányzik az isteni irgalomra való utalás, olyan, mint a gyűrű, melyből hiányzik a drágakő. Kedves betegei közt érte utol a halál is 1614 júl. 14-én. Holttestét a neki oly kedves Mária Magdolna-templom főoltára közelében helyezték örök nyugalomra. Mivel azonban sírjánál nemsokára több nyilvánvaló csoda történt, később az oltár alatt kerestek számára új helyet. A csodák hatása alatt XIV. Benedek pápa 1742-ben boldoggá, négy évvel rá pedig szentté avatta a felebaráti szeretet nagy hősét. XIII. Leó 1886-ban Istenes Szent Jánossal, az irgalmasrend alapítójával egyetemben a betegek és kórházak patrónusának jelentette ki őt és elrendelte, hogy neve felvétessék a haldoklók litániájába.
Szent Kamill irgalmas szeretetének ma is beszédes bizonysága rendje, mely a 17. század folyamán az egész katolikus világban nagy mértékben elterjedt. 1718-ban nálunk, Magyarországon is gyökeret vert Győrött. Tagjai Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Spanyolországban és Peruban ma is ugyanolyan szeretettel gyámolítják a halálra váló betegeket, mint annakidején szeretett mesterük tette.
Ő a betegekben az Üdvözítőt tisztelte. Egyszer egy beteg azt mondta neki: Kérem, Atyám, legyen szíves, igazítsa meg ágyamat. Erre ő: Mit? Ön kér engem? Nem tudja, hogy parancsolnia kell? Hisz szolgája vagyok? Ó, sóhajtott föl gyakran, bárcsak ezekből a szegény teremtésekből egyetlen sóhaj vagy áldás mellém szegülne halálom óráján! Bőségesen és fölségesen teljesült ez az óhaja. Neki különös értelemben mondotta az Üdvözítő: „Mezítelen voltam és ruháztatok engem; beteg és meglátogattatok engem” (Máté 25,36).
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)
