Közvetlenül a francia forradalom kitörése előtt halt meg 91 éves korában. Működése abba az időbe esik, mikor a harmincéves háború és a vallási viták után az emberek nagy része közömbösségbe gárgyult. Ügyestollú és üreslelkű írók támadták a hitet és az ész egyeduralmát hirdették (racionalizmus). Felvilágosodás lett a jelszó, és állami erőszak fojtogatta mindenütt a nekibátorodó hitéletet. Még ma is benne vagyunk annak a vallási holttengernek utolsó hullámcsapásaiban, mely akkor gyülemlett. Annak a kornak volt legnagyobb apostola Szent Alfonz, s írásai által így nekünk is egyik legnagyobb orvosunk.
Pedig nem annak indult. Tekintélyes nápolyi nemesek sarja volt. (született 1696 szeptember 17). Rendkívüli szellemi tehetségekkel tündökölt már gyermekkorában. Tizenhét éves sem volt, mikor fényes szigorlat után jogi doktor lett. Utána három éven keresztül, mint ügyvédbojtár, szorgalmasan járta a bíróságokat. Húszéves korában önállóan kezdte az ügyvédséget. Előkelő családok reá bízták kényes pöreiket, és nem csalódtak. Az előkelő fiatal ügyvédet fölkapta szárnyára a hír. Atyja már a valósulás küszöbén látta legmerészebb álmait: fia a tekintély, fény és gazdagság tetőfokára emeli családját. Már ki is szemelte menyasszonyát: egy hercegnőt!
Ekkor nyúlt bele Alfonz sorsába látható módon az a Láthatatlan Kéz, mely mindnyájunknak, nagyoknak és kicsinyeknek életútját irányítja. Alfonz épp egy jelentős pört vitt. Már biztos volt győzelmében, mikor kitűnt, hogy voltaképpen veszett ügyet képvisel: a döntő bizonyítékul szolgáló okiratot egészen másképp kell érteni, mint ahogyan ő értelmezte. Rögtön félbeszakította a tárgyalást. Hamis ügyet ő egy percig sem véd. De levont egy sokkal súlyosabb következtetést is: „Világ, most megismertelek”, kiáltott föl. „Isten veletek, tárgyalótermek. Engem nem láttok többé!” Huszonhat éves volt ekkor.
Váratlan volt ez az elhatározás, de nem előkészületlen. Csak előtört, ami a fölszín alatt régen gyűlt és folydogált lelkében. Őszinte jámborság és erkölcsi tisztaság volt Alfonz kísérője már gyermekkorától fogva; még édesanyja adta melléje. S nagy épülés volt a nápolyiak számára látni a főnemes fiatal ügyvédet, amint egy-egy fényes védőbeszédje után a tárgyalóteremből egyenest a templomnak tartott és ott órákat töltött a legméltóságosabb Oltáriszentség előtt. Társaságba csak épp annyit járt, amennyit szülői és társadalmi állása miatt el nem kerülhetett. Igazi szórakozása kórházlátogatás és betegápolás volt.
Hogy most búcsút mondott az ügyvédségnek, még nagyobb odaadással élt az imádságnak és felebaráti szeretetnek. De egy belső isteni szó sürgette, hogy pappá kell lennie. S ő habozás nélkül engedelmeskedett. Atyja magánkívül volt: Kérlelt, fenyegetőzött, hízelgett és gyötört. De Alfonz hajthatatlan volt: „Isten hív, nem szabad ellenállnom”. A legszebb álmaiból kiriasztott apa majd elájult, mikor fiát először látta papi ruhában. Egy álló esztendeig szóba nem állt vele, s évekig hordta szívében a keserű neheztelést. Fia már fölszentelt pap volt és missziós prédikációkat tartott, mikor atyja, különben hívő katolikus, betévedt a templomba, hol fia éppen a szószékre szállt. Főúri kevélységét szíven találta, hogy fia szegényes missziós papi ruhában toprongyos hallgatóknak beszél. Ott akarta hagyni, de a kíváncsiság fogta. Minél tovább hallgatta, annál mélyebben megindult. Bűnbánó és megengesztelődött lélekkel jött ki a templomból, megvárta és megölelte fiát és bocsánatot kért tőle. Később is mondogatta, hogy csak fia által ismerte meg igazán Istent.
De már akkor hányan elmondhatták ezt magukról! Hisz akkor már útban volt, ami Szent Alfonznak voltaképpeni hivatása lett: a népnek rendszeres, nagyarányú és korszerű lelkigondozása.
Alfonz ezen a téren már fiatal pap kora óta óriási eredménnyel működött. Száz szám tértek meg keze alatt megrögzött bűnösök; lanyha keresztényekből hitüknek és hitükből élő buzgó krisztusvallók lettek. Miképpen?
Főként három hatásos eszköze volt Alfonznak a lélekhalászás krisztusi művében. Mindenekelőtt mit sem törődve korának cikornyát kedvelő ízlésével, Isten igéjét erővel és egyszerűséggel hirdette; mindenki megérhette. Azután a gyóntatószékben és négyszemközt rendkívüli szeretettel és türelemmel iparkodott a bűnösöket talpra állítani; a remény, szeretet, bízó imádság italával erősítgette és édesgette azokat, kiket a francia földről terjedő túlzott szigorúság (az ún. janzenizmus) elijesztett. Végül pedig szorgalmazta a gyakori szentáldozást és szentséglátogatást. Különös gondja volt a falvak elhanyagolt népéire. Népmissziók és lelkigyakorlatok voltak itt az ő eszközei.
De nagyon hamar látta, hogy az ő ereje egyedül nem futja. Élénken helyeselt is, mikor a jámbor castellamarei püspök, Falcoja Tamás, fejtegette előtte, mennyire szükség volna egy ilyen szerzetesrendre. Csak azt nem akarta megérteni, hogy megalakítására ő van hivatva. Ez ellen tiltakozott alázatossága. Még akkor se indult meg, mikor egy szentéletű apáca megjövendölte neki, hogy rendalapító lesz. Nem akart ő magánkinyilatkoztatásnak hinni, mikor az annyira ellenére járt alázatának. De mikor több szentéletű bölcs és tanult pap ugyanezt mondta neki, fölismerte Isten akaratát. És ekkor már nem hátrált, nehézségek nem rettentették.
Első társai (1732-ben, Scala nevű szegény hegyi községben) elhagyták mind egy szálig - újakat gyűjtött. Az új társaságnak támadtak irigyei, kritikusai és gáncsvetői - nem csüggedt. Társaiba belelehelte a maga szellemét: nagyon szegényen éltek, sokat böjtöltek, az éjszaka egy részét szentségimádásban töltötték. A prédikálásban Alfonz egyszerűségét kellett követniük; a gyóntatószékben az ő lélekszeretetét és az Oltáriszentség tiszteletét árasztották. Tizével, tizenkettesével mentek a falvakba, kereszt alatt kihirdették az utcákon a missziót, 10-12 napig magyarázták a hit igazságait, naponként két órát gyóntattak, rend, nem és állás szerint külön elővették a népet, egy-két hónap múlva visszatértek az elért eredményeket biztosítani. Nyomukban megújhodott a hitélet. Nem csoda, ha a társaság gyorsan elterjedt a nápolyi királyságban (Hofbauer Szent Kelemen [márc. 15] óta a Havasokon innen is, ma 4000 tag, több mint 200 ház) és XIV. Benedek 1749-ben jóváhagyta „az Üdvözítőről nevezett papi társaság” (Congregatio ss. Redemptoris, ezért redemptoristák, az alapító után ligoriánusok) címén. Maga Alfonz lett minden tiltakozása ellenére az első generális.
Nemsokára még súlyosabb ügyben nyílt alkalma tiltakozni. Szentsége és buzgósága már akkor ismeretes volt az egész katolikus világban. 1762-ben XIII. Kelemen váratlanul kinevezte püspöknek San Agata dei Esti megyében, a nápolyi királyságban. Hiába volt minden kérlelése és tiltakozása. A pápa ráparancsolt, és hajthatatlan maradt. Vérző szívvel, de engedelmeskedett: „Isten akarja, hogy püspök legyek; hát jó, az akarok lenni”.
Az is lett; pedig akkor már 66 éves volt. Püspökségének tizenhárom éve alatt megváltoztatta megyéjének színét. Mindenekelőtt missziót tartatott végig minden plébánián. A misszió nyomában megjelent ő maga és vizitációt tartott. Kérlelhetetlenül megszüntette a visszaéléseket és botrányokat, sokszor élete kockáztatásával. Nem sajnált fáradságot és áldozatot, mikor papságának életszentségét és képzettségét kellett emelni. A szegény nép mindennapi gondja volt. Közben éltette a titkos remény, hogy a pápa visszaengedi szerzetébe. Hisz öreg volt már és nagyon beteg. Utolsó éveinek nagy részét ágyban töltötte. Úgy látta, már nem tud megfelelni főpásztori föladatainak. XIV. Kelemennek azonban más volt a nézete: „Elég, ha Monsignore Liguori az ágyból irányítja egyházmegyéjét, Egyetlen imádság, amit onnan küld az Égbe, többet ér, mint száz vizitáció”. VI. Pius azonban helyt adott kérleléseinek.
Hetvenkilenc éves korában (1775) híveinek könnyei közt tért vissza szerzetébe.
Csöndben akart készülni a halálra. Testvérei könyörgésére az általános főnök terheit mégis vállalta. A terjedő ifjú szerzetnek szüksége volt szent alapítójának bölcsességére. Minden rendalapításnak keresztül kell mennie a kezdet válságain. Alfonznak is meg kellett érnie, hogy a nápolyi kormánynak erőszakossága és bizonyos félreértések miatt rendje egy időre kettévált, és ő fájdalmas gyanúsításoknak volt kitéve. De ezeket a csapásokat is éppúgy hős lélekkel viselte, mint a testi szenvedéseket. (Élete utolsó tizenhét évében tarkója úgy meggörbült, hogy feje a mellét érte). Töretlen reménnyel és ifjúkorának lángoló lelkével halt meg kilencvenegy éves korában, 1787 aug. 1-én, éppen mikor déli angyali üdvözletre harangoztak.
Már 1816-ban boldoggá, 1839-ben szentté avatták. 1871-ben pedig IX. Pius ünnepélyesen egyházdoktorrá avatta. Mert hát az az égő buzgalom, mely Alfonzot hevítette, nem érte be személyes és rendi működéssel. Ahová el nem ért szava, ahová el nem küldhette rendtársait, oda elküldte misszionáriusoknak könyveit. Írt tudós könyveket, elsősorban gyóntatópapoknak. Leghíresebb az, melynek címe Theologia Moralis. Ebben tüzetesen ismerteti a léleknek csúnya betegségeit is, miként az orvosi könyvek is kénytelenek leírni sok ocsmányságot, melyek ismerete nélkül az orvos nem ismerheti föl és nem gyógyíthatja a betegségeket. Galádság és aljasság volt emiatt megtámadni ezt a munkát, mely mérhetetlen jót művelt, éppen azért, mert a túl szigorú és nagyon laza felfogás közt az arany középúton jár. Írt aztán Szent Alfonz sokat Szűz Mária dicsőítésére, az imádság és a legméltóságosabb Oltáriszentség látogatásának ajánlására. Megolvashatatlan jót tett és tesz így Szent Alfonz még halála után is a lelkekkel: Aki gyermekét szerette, gondját sír el nem temette.
Írói tevékenysége külön tanulság. Első könyvét írta 49 éves korában, az utolsót 83 éves korában; ekkor lelkiatyja letiltotta. Hatvan kötetet írt ez alatt az idő alatt. Legtöbbjét azokban a félórákban írta, amiket el tudott csípni missziós, püspöki, rendfőnöki teendőitől, vagy pedig súlyos szenvedések közt. Ilyenkor jobbjával írt, baljával egy hideg márványlapot szorított fájó fejéhez.
Élete végéig sajnált minden percet, melyet nem a szeretet szolgálatában töltött. Ugyancsak követte az apostol tanácsát: „Jól értékesítsétek az időt, mert rossz napokat élünk” (Ef. 5,16). A „legbuzgóbb egyházdoktor” (doctor zelantissimus) jól értékesítette idejét!
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)
