A 16. század szentjei közül magaslik elénk döbbenetesen kemény aszkéta alakja. Igazán azok közül való, akik „küzdelmeket állítanak be a világba, megakasztják és föltorlasztják az energiákat. Megbolygatják a testiség kényelmes egyensúlyát, fölzavarják a lelkiismeretek temetői csendjét” (Prohászka). Nehezen érti meg az ilyeneket a gyalogjáró, kispolgári vallásosság.
Addig még csak érti valamennyire, hogy illedelmes, ártatlan szívű, engedelmes jó kisfiú; aki szépen tud imádkozni, jól tanul otthon az alcantarai kisiskolán és a salamancai egyetemen; nincsenek nagy igényei; hogy szívesebben ül a könyv mellett, mintsem a mulatság után járna. S talán föl is sóhajt: Ha a mi fiunk ilyen lenne! ... Még tán azt is megérti, hogy tizenhat éves korában beáll franciskánus barátnak. Bár arra már rosszallólag csóválja a fejét, hogy mikor útnak indult, el sem búcsúzott apjától, anyjától. Ilyenek ezek a gyerekek! ... Hát még, ami azután jön! Azzal már igazán nem tud mit kezdeni.
Mert följegyezték Alcantarai Szent Péterről, hogy mikor beállított a manjaratesi franciskánusokhoz és befogadták attól kezdve három évig még az arcába sem nézett senkinek, csak hangjukról ismerte meg a testvéreket. Az asztalnál csukott szemmel, tapogatva kereste a villát, kanalat mint valami vak. A templomnak, a cellájának tetejére egy álló esztendőn keresztül pillantást sem vetett. A kolostor ajtajánál volt egy fa: hosszú ideig észre sem vette, pedig naponta eljárt mellette. A refektóriumba sem tudott volna magától eltalálni, mert csak ment a többiek után, de nem nézte merre, hová.
Mire való már ez? Bizony nehezen érti, aki a világban forgolódik. Csak azt érti, hogy itt van az ember körül ez a szép világ és hogy abból él, rajta épít; hogy ez hívja magához édesen, hangosan, követelődzve; hogy ezer és ezer benyomásával rátelepszik a szemére, fülére, minden érzékére, minden pórusára - a lélek kapuira - és dörömböl rajtuk bebocsátásért. És kinyílnak a kapuk, kinéz rajtuk, azután kisurran a lélek; szerelmese lesz ennek a világnak, excesszusba extázisba esik tőle, belebódul. Jön azután az aszkézis - a mindennapi, a gyalogjáró - és korlátokat állít: eddig és ne tovább! És egyensúlyba akarja hozni a lelket, a világot, az Istent. Miért ne lehetne megérteni, ha valaki itt esik excesszusba, extázisba? Ha semmit sem akar a lelkéből elveszteni? Ha mindent el akar zárni magától, ami szétszór és a mélységektől elvon, és ha radikális elszántsággal tereli vissza a természetbe kiöntött lelket önmagába - sivatag magányba? Mikor mégis csak ebben a sivatag magányban talál rá önmagára és az élet értelmére. Lecsukja a szemét, hogy kigyulladjon előtte egy magasabb világosság; a fülét, hogy meg tudja hallani a mennyei Jegyes hangját. Aki Istent a szívében hordja, annak ne legyen szeme e világ számáram ez volt a mondása és ehhez tartotta magát.
Ezért kötött Szent Péter szövetséget a testével, hogy nem hagyja békében sohasem. Ezért állt be az érzékek sötét éjszakájába. És bár arcról nem ismerte az embereket, még társait sem, mégis megtették húszéves korában gvárdiánnak a kis bandajosi kolostorban. Még pappá sem volt szentelve. És mégis megállotta a helyét: a lelkeket ismerte. Mikor pedig 1524-ben fölszentelték, nem volt nála különb prédikátor az egész országban. Nagyon jól tudta, milyen hangra figyel föl a világban élő, egyszer az Istent kereső, máskor az Isten elől menekülő ember.
Igazi eleme mégsem a szereplés és nyilvánosság, hanem a magányosság. Oda kívánkozott vissza. Elküldték hát elöljárói a lapa-i kolostorba, terméketlen, kihalt vidékre. Négy és fél láb hosszú volt a cellája. Lefeküdni, elnyújtózkodni nem lehetett benne. Itt aludt másfél órát naponta. Többet nem. Úgy aludt, hogy ült egy kövön s a fejét a falba erősített deszkadarabon nyugtatta. Az étele száraz, fekete kenyér. Néhanapján evett egy kis levest. Hideg vízzel annyira felhígította, hogy semmi íze sem volt. De megesett, hogy egy hétig is böjtölt betevő falat nélkül.
1538-42-ben provinciális volt a Szent Gábor arkangyalról nevezett rendtartományban. Visszaállította benne a régi szigorú obszervanciát. 1542 után Portugáliában reformálta meg rendjét. 1555-ben Rómában járt. Egy szabályzatot mutatott be akkor a Szentatyának, ami még az eredeti franciskánus regulánál is szigorúbb volt. Jóváhagyták. Visszament hazájába és megalapította az új szabályok szerint a pedrosai kolostort (fratres strictissimae observantiae). A cellák akkorák voltak benne, hogy ha két testvér fölállt egymással szemben és hátukat a falnak támasztották, elérték egymást a kezükkel. Az ajtókon csak meghajolva és oldalogva lehetett becsúszni. De hát „szűk a kapu és keskeny az út, ami az életre visz”! A saját cellája sem volt különb. Legfeljebb abban, hogy még kisebb volt és a többiben meglevő, három szál deszkából összetákolt ágy is hiányzott belőle. De feszület volt benne. Meg egy ócska breviárium.
A keresztet nagyon szerette és mindenütt maga körül szerette látni. Azért ha egy vidéken hosszasabban időzött, ácsolt magának egy jó nagyot. Azután kiszemelt egy hegycsúcsot, vállára vette a keresztet és vitte föl. A sziklák megvérezték a lábát - mindig mezítláb járt és hajadonfővel, a legnagyobb télben is és semmi más ruhája nem volt, mint csuhája és egy durva köpeny - elesett, összetörte magát: de nem törődött vele, csak vitte. És a csúcson fölállította.
A rengeteg szenvedésben és önmegtagadásban mintha elveszett volna a teste., A levitációs csodák (levegőbe emelkedések) egész sora történt vele. Egy útján a megáradt Guadiana folyóhoz ért. Komp nem volt. Keresztet vetett hát magára és hátraszólt társának: „Fiam, bízzál az Istenben, gyűrd föl egy kissé a ruhádat és jer utánam!” És nekivágtak a víznek. Át is mentek, csak bokáig süppedtek bele. Máskor meg Alcantarából Pedrosoba menet, ismét egy megáradt, egyébként is nagy folyó állt útjába. Könyv volt a szent kezében és annyira elmerült az olvasásban, hogy nem vette észre a vadul hullámzó folyót. Hiába kiabáltak neki a másik partról, azt sem hallotta. Rálépett a vízre és a hullámok lábai alatt folytak el. Átment, és csak mikor leborultak előtte az emberek, akkor nézett körül: társát még a másik parton látta. A Tayonál pedig - éjszakai időben - elkápráztatta őt a révész lámpása, mely a túlsó parton világított. Most is száraz lábbal kelt át s a háznál fölzörgette a révészt, hogy vigye át, mert Algarabellesbe szeretne menni. Csodálkozott a révész és eleinte bolondnak tartotta, hiszen Algarabelles a folyó innenső partján van!
Alakján első pillantásra látszott a szigorú aszkéta. Nagy Szent Teréz - gyónóleánya - így jellemzi: „Nagyon koros volt már, mikor megismerkedtem vele. Teste annyira gyenge és kiaszott volt, hogy valami levelét hullatott, göcsörtös fatörzsnek nézhette volna az ember”. De utána mindjárt hozzáteszi: „Nagyon barátságos tudott lenni. S bár keveset beszélt - csak akkor, ha kérdezték - mégis kedves volt a társasága, mert szellem lakott benne”.
A kedvesség a szívében égő isteni szeretettől áradt ki egész lényére. Olyan erős volt benne ez a belső szeretetláng, hogy sokszor nem bírt miatta megmaradni szűk cellájában. Kiment éjféltájt a szabadba egy kissé kifújni magát. Ha ilyenkor havas volt a föld, megolvadt a Szent körül a hó a kiáradó melegtől. Egyszer meg a kertbe futott tél idején, a befagyott tóhoz. És oly sokáig időzött benne, hogy más régen a halál fia lett volna. Neki nem esett baja; a jég megolvadt körülötte s a fagyos tó vize forrni kezdett érintésétől. Nem csoda, ha ennek a tüzes szeretetnek nem tudott ellenállni semmi fagyos, merev szív. Ha közeledett ilyenekhez, mintha a tavaszi nap sütött volna a hóra: ellágyultak előtte a legmegátalkodottabbak is.
Ettől a szeretet-tűztől néha szinte megmámorosodott. A vidámság és öröm úgy tört elő belőle ilyenkor, mint a hőforrások vize a nagy mélységekből. Szavai is égnek akkor, mint a tűz. Elragadtatva kiáltja: „Gyújts fel Uram, járj át, eméssz el a szeretet tüzében! Ég, föld, angyalok, szentek segítsetek nekem dicsérni az Istent! ... Elepedek a szeretettől... Mikor hívsz már?... Szerelmesem, szerelmesem, szerelmesem!” Nem érti ezt a világ, de azért ne merje őrültségnek ócsárolni.
S amikor végre hívta az Úr halálos betegségében, csaknem minden éjszakáját elragadtatásban töltötte. A testvérek hallották, amint Istennel, a Boldogságos Szűzzel vagy az angyalokkal beszélget. Utolsó áldozásakor is extázisba esett. Kis idő múlva magához tért és örömtől sugárzó arccal, nyugodtan feküdt. Föladták neki az utolsókenetet. Erre megint elragadtatott. De azért minden imádságra felelt. Azután lehúzta a csuháját s egy rosszabbat kért. De rosszabb nem volt az egész házban. Visszaadták hát neki a régit. Elfogadta hálás szívvel utolsó alamizsnaként.
Figyelmeztette még a testvéreket, hogy szabják életüket a Megváltó mintájára, az imádságban legyenek állhatatosak, és regulát tartsanak. Mikor látta, mennyire sajnálják, vigasztalta és sorra megölelte őket. És várta a halált nagy lelki békességgel. A társak elkezdték imádkozni a Miserere-t. Közben a szent úgy feküdt, mintha meghalt volna. De ismét magához tért, barátságosan körülnézett és felkiáltott: „Fiaim, nem látjátok ott a Szentháromságot, a Szűzanyát és Szent János evangélistát?” És fölemelkedett fektéből, mintha java erejében lenne és rákezdett a 141. zsoltárra: Szólok az Úrhoz szózatommal, Könyörgök hozzá sóhajommal. Majd folytatta a 121.-kel: Örvendeztem, mikor mondták nekem Az Úristennek megyünk hajlékába! És ezzel be is fejezte: 1562-ben október 18-án Arenasban. Térden állva, testvérei karjában, égre emelt szemmel. Úgy tündöklött a két szeme a halálban is, mint két ragyogó csillag.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932)
