Olyan életkorban, melyben mások még az elindulás és szárnybontogatás nehézségeivel bajlódnak, ő már a tökéletes szentség igézetében ragyogott kortársai előtt. Mint hajadon, mint hitves és mint özvegy egyaránt mintaképe volt a keresztény tökéletességnek Ő a középkor „asszonyideálja, Szent Ferenc nővére, Fra Angelico ecsetjének alakja, spectaculum mundo et angelis”. (Prohászka.)
Szent Erzsébet az Úr 1207. esztendejében született a sárospataki királyi várban. Apai és anyai ágon egyaránt királyok és szentek véréből eredt. Atyja, II. Endre király részéről ott ragyogott előtte a szent királyok: Szent István, Szent László és Szent Imre herceg, továbbá Csehországi Boldog Ágnes példája; anyja, a német andechsmeráni családból származott Gertrúd királyné részéről pedig Boldog Mechtild edelstetteni apátnő és Szent Hedvig sziléziai hercegnő jártak előtte a szentségben. De közelebbi környezete is állandóan a jámborság szellemét lehelte körötte. Szülei számos hibájuk és fogyatkozásuk ellenére mindig készségesen követték az Egyház parancsait; bátyja, IV. Béla egymaga három szentet nevelt az ég számára, öccse, Kálmán herceg pedig lángoló keresztes vitézi buzgalmával és Boldog Szalóméval élt szűzi házasságával a legtökéletesebb módon valósította meg a keresztény lovag eszményét. Ilyen környezetben hamar csirázásnak indultak a lélek mélyén szunnyadó kegyelmi magvak, és Erzsébeten már kicsiny gyermekkorában megmutatkoztak a későbbi életszentség jelei. Alighogy gügyögni kezdett, már imádságra nyílt ajka, s még játékát is imádsággal igyekezett megszentelni. Fogócskázás közben szándékosan a kápolna felé terelte pajtásait, hogy így alkalma legyen legalább egy pillanatra beugrani és az oltár elé borulva egy-egy Miatyánkot vagy Üdvözlégy Máriát elmondani. Máskor meg méretkezés ürügye alatt letérdelt vagy alázatosan leborulva megcsókolta a földet.
Korán megnyilatkozott jellemének másik alapvonása, az irgalmas szeretet is. Ha játékközben nyert valamit, azt azonnal szegényebb sorsú társnőinek adta. Korán barátságot kötött a koldusokkal. Eleinte csak a magától megvont falatokat adta nekik; később azonban már nem érte be ennyivel, hanem minduntalan betipegett a cselédszobákba és a konyhába, s onnét vitt nekik bőséges alamizsnát. Ekkor és ilyen körülmények közt játszódhatott le az ismert rózsalegenda is.
De a gyermekkor ártatlan örömeibe nemsokára keserű ürömcseppek vegyültek. Mint Hermann thüringiai tartománygróf hasonló nevű fiának jegyese, már négyéves korában Wartburgba került, hogy leendő vőlegényével együtt nevelkedjék. A hirtelen környezetváltozás igen mély nyomokat hagyott a zsenge királyi gyermek lelkében. Hiszen szüleinek, testvéreinek és játszópajtásainak szerető köréből egyszerre idegen emberek közé jutott, akiknek legtöbbje bizalmatlansággal, sőt alig leplezett ellenszenvvel fogadta őt. Nem kevésbé idegenül hatott reá a grófi udvar vége-hosszát nem érő örökös dínom-dánomja. Mert Hermann grófnak valósággal szenvedélye volt a vendéglátás: szívét és házát éjjel-nappal nyitva tartotta a kóbor lovagköltők és művészek befogadására. jöttek is csapatostul. Az egykorú költő szava szerint a Wartburgi vár termeit állandóan olyan pokoli zsivaj verte fel, hogy szinte csodaszámba ment, ha egyik vendég meg tudta érteni a másiknak szavát.
A kis királylány nehezen találta magát bele ebbe a zajos környezetbe. Bensőség után sóvárgó finom lénye ösztönszerűen visszaborzadt a sok heje-hujával együttjáró durvaságtól és közönségességtől. Idegennek és elhagyottnak érezte magát Wartburgban. Árvaságának tudata állandó nyomásként nehezedett lelkére és szelíd melankóliával vonta be életét. Anyja szörnyű halálának híre (1213) még jobban megrendítette és még teljesebb magábavonulásra késztette. Nagy magárahagyottságában az imádság volt egyetlen vigasztalása.
Később lényegesen enyhült helyzete. Ebben nagy része volt Hermann grófnak és feleségének, Zsófia fejedelemasszonynak; akik őszintén szerették leendő menyüket és rajta voltak, hogy a kis hercegnővel minél előbb megkedveltessék új otthonát. Az udvar egy része azonban sehogyan sem tudott megbarátkozni Erzsébet mély vallásosságával, s apró tűszúrásaival állandóan keserítette életét. Így múlt el öt keserves esztendő, mikor vőlegényének, az ifjabb Hermann grófnak hirtelen halála (1216) még keményebb próbának vetette alá a szegény gyermeket. Ellenzői ugyanis most már nyíltan ellene fordultak és kolostorba adását, illetve hazaküldését sürgették.
Az öreg tartománygróf azonban úgy döntött, hogy a magyar királylány másodszülött fiának, Lajos grófnak legyen a jegyese. Erzsébet annál szívesebben belenyugodott ebbe a döntésbe, mivel Lajos már előbb is figyelmet és rokonszenvet tanúsított iránta.
De az égbolt csak nem akart kiderülni. A szerencsétlen Hermann fejedelem már egy év múlva követte fiát a halálba, s a rosszakaratú intrika ismét felütötte fejét. A léha udvari emberek, akiknek szemében mindig szálka volt a kis királyi hercegnő őszinte jámborsága, most azon kezdtek mesterkedni, hogy Lajost elidegenítsék tőle. Ez azonban kereken visszautasította az eljegyzés felbontásának gondolatát. Sőt egyszer az előtte emelkedő Iselbergre mutatva azt mondotta egyik bizalmasának: „Látod előttünk ezt a hegyet? Nohát, ha a lábától a csúcsáig tiszta arannyá változnék és ezt az aranyat mind nekem adnák, ha Erzsébetemet visszaküldeném, nem tenném meg. Bármit mondjanak és bármit tegyenek, Erzsébet ne törődjék vele, mert én feleségül veszem őt. Szeretem és csak őt szeretem a földön. Erzsébet erényessége és jámborsága miatt kedvesebb nekem, mint a világ minden gazdagsága”. Ilyen határozott és félreértést nem törő beszéd előtt el kellett némulnia minden intrikának. És Lajos szavának embere maradt: 1221-ben fényes menyegző keretében egybekelt tizennégy éves arájával.
A fényes menyegzőt a harmonikus együttélés mondhatatlanul boldog évei követték. Lajos gróf, akit alattvalói holta után szentként tiszteltek, minden tekintetben méltó volt jámbor hitveséhez. A hitvesi szerelem nemhogy a földhöz láncolta volna, hanem ellenkezőleg, egyre közelebb vitte őket az éghez. Mint Erzsébet egyik udvarhölgye a szentté avatás alkalmával vallotta: „Csodálatos szeretettel szerették egymást és édes szavakkal kölcsönösen Isten dicsőítésére és szolgálatára buzdították egymást”.
Erzsébet vallásos géniusza csak most, a külső akadályok elhárulása után bontakozott ki teljes szépségében. Különösen imádságos élete mélyült el nagy mértékben. Hogy a nappalt megtoldja, sokszor éjszakánként is felkelt és akárhányszor annyira belemerült az imádságba, hogy az álom ott nyomta el az ágy előtt. Az imádság mellett kemény önsanyargatást gyakorolt. Kora fiatalságától fogva sokat böjtölt és vezeklőövet hordott. Majd az Úr Jézus keserves kínszenvedésének emlékére szokásba vette, hogy minden pénteken, nagyböjtben pedig mindennap megostoroztassa magát. Sőt házas élete utolsó idejében sokszor éjszaka is felkelt, valamelyik távolabbi szobában erősen megostoroztatta magát, s mosolygó arccal ismét visszatért férjéhez.
Belső életével lépést tartott az irgalmas emberszeretete. Elmondhatta magáról: „Gyermekségemtől velem nőtt a könyörülés, és anyám méhéből jött ki velem” (Jób 31,18). Már kicsiny gyermekkorában különös örömét lelte az alamizsnaosztásban. De igazi szamaritánus szerepéhez csak házassága után jutott. A középkori társadalom gazdasági szervezetlenségével, mélyreható szociális ellentéteivel, fogyatékos néphigiénéjével és sűrűn ismétlődő járványos betegségeivel tömérdek alkalmat nyújtott neki. És ő egyetlen alkalmat sem hagyott felhasználatlanul. A szegényeknek bő alamizsnát osztott, s ha pénze kifogyott, ékszereivel és drága öltözékeivel elégítette ki őket. Az elhagyott és nyomorék gyermekek számára menhelyet állított, ahol maga gondozta őket. Hasonló szeretettel fonta körül a betegeket; mennél elhagyatottabbak és tehetetlenebbek voltak, annál nagyobb készséggel forgolódott körülöttük: főzött számukra, megvetette ágyukat, mosdatta és fürösztötte őket, s az undor legkisebb jele nélkül mosogatta és kötözgette visszataszító sebeiket. Különösen a testi és lelki nyomorúság megszemélyesítőit, a szegény bélpoklosokat ápolta nagy odaadással. Minden poklosban a szenvedő Krisztust látta és ápolta. Ez a mélyebb értelme a férje ágyába fektetett poklos legendájának is: Lajos gróf, mikor az ágy függönyét széthúzza, a várt poklos helyén magát Krisztust találja.
Hatodik esztendeje élte már a földi és égi szerelem kibeszélhetetlen boldogságát, mikor egy rettenetes megpróbáltatás újból eszébe hozta az írás szavának igazságát: „Akit szeret az Úr, megfenyíti” (Péld. 3,12): férje 1227 nyarán Olaszországba indult, hogy II. Frigyes császár oldalán részt vegyen a tervezett keresztes hadjáratban; mielőtt azonban hajóra szállhatott volna, áldozatául esett az olasz földön fellépő súlyos járványnak. Erzsébet a szörnyű hír hallatára szinte eszét vesztette a fájdalomtól. „Ah, Istenem, Istenem, - sóhajtotta - rám nézve mindennek vége, a világ már semmi nekem.” Hetek teltek bele, míg valamennyire össze tudta magát szedni. És íme, még jóformán fel sem száradtak könnyei, s máris újabb szenvedés, az otthontalanság kínja szakadt rája. Sógorai ugyanis mindjárt férje halála után olyan brutális kíméletlenséggel léptek föl vele szemben, hogy ő jobbnak látta Wartburg helyett a kis Eisenach városban vonni meg magát. Itt azonban senki sem merte befogadni. Utoljára is egy rozzant ólban volt kénytelen menedéket keresni három kis gyermekével. De akkor már mindenestül fölemelkedett megint istenszeretésének teljes magaslatára. Az Üdvözítőre gondolt, ki istállóban jött a világra és később nem volt hol lehajtania fejét. Reggel egyenest a barátok templomába sietett és hangos Te Deumot énekeltetett velük. Hősiesen állotta a harcot akkor is, mikor gyermekeitől is meg kellett válnia, s mindenkitől elhagyatva két keze munkájával kellett kenyerét megkeresnie.
Ennek a méltatlan állapotnak csak akkor szakadt vége, mikor férjének hazatért bajtársai a szent mellé állottak s rokonait az égbekiáltó igazságtalanság jóvátételére kényszerítették. Erzsébet így ismét visszatérhetett Wartburgba. Mivel azonban nem érezte jól magát a számára rideggé vált falak közt, 1228 tavaszán önszántából a Hessen szélső határán fekvő Marburgba vonult. Itt élte le életének utolsó éveit.
Itt-tartózkodásában mindjobban belekerült a ferences mozgalom sodrába és egyre jobban megtanulta az assisi szentnek szemével nézni a világot. Tulajdonképem legjobban szeretett volna mindent eldobni és a poverello példájára koldusként járni a világot; mivel azonban gyóntatója, a szigorú Konrád mester megtiltotta neki a teljes szegénység fogadalmának letételét, csak mint a harmadrend tagja szegődhetett Szent Ferenc követői közé. Egyébként ideje tovább is az imádság, alamizsnálkodás és betegápolás közt oszlott meg - főként azonban különös és szigorú lelkivezetője, Marburgi Konrád gyakorolta őt kemény, szokatlan eszközökkel az engedelmességben és teljes lemondásban. Ilyen módon a lelki tökéletességnek szinte szédítő magaslatára jutott. Megérett Isten örömére. 24 éves korában az Üdvözítő nyájasan tudtára adta, hogy most jöjjön hozzája. Néhány nap múlva megbetegedett; és 1231 nov. 17-én, édes ének, öröm és illatár közepette lelke bement az Úr Krisztus örömébe. IX. Gergely pápa már négy év múlva, 1235 máj. 26-án a szentek sorába iktatta. II. Endre király még megérte, hogy a szentek sorában tisztelhette kedves gyermekét.
V. Szépségeddel és kellemeddel,
R. Kelj föl, szerencsével járj és uralkodjál.
Könyörögjünk. Híveid szívét világosítsd meg, irgalmas Isten, és add, hogy Szent Erzsébet dicsőséges könyörgése által a világ javait megvessük és mindig a mennyei vigasztalásban gyönyörködhessünk. A mi Urunk...
Ugyanerre a napra eskik: Szent Pontianus pápa és vértanú (+ 235)
Szent Pontianus pápa római származású volt, 231-ben szentelték fel Róma püspökévé. Megválasztásakor még Ipoly ellenpápa tartotta magát. Az Egyház békében, üldözéstől mentesen élt Alexander Severus (222-235) császársága alatt. Egy zsinatot hívott össze uralkodása folyamán. Aztán újra fellángolt a keresztényüldözés. Száműzetésbe, Szardínia szigetére száműzte őt is és Ipolyt is a durva és barbár Maximinus Thrax császár, aki a kereszténységet egyszerűen csak azért üldözte, mert elődje és ellenfele, Alexander, rokonérzést mutatott iránta. Pontianus a számkivetésben lemondott a pápai méltóságról s maga helyett Anterust jelölte ki a pápai tisztre. Anterus azonban még Pontianus előtt meghalt: mint amaz, maga is vértanúságot szenvedett. Testét hazaszállították Rómába és a Callixtus temetőben helyezték el. Tisztelete a római egyházban már a 4. század elejétől elterjedt.
(Forrás: Balanyi György - Schütz Antal - Sebes Ferenc - Szamek József - Tomek Vince: Szentek élete az év minden napjára. 1-4. köt. Szerk. Schütz Antal. Budapest, 1932.)
