Az Amoris Laetita (AL) apostoli buzdítás 8. fejezetéről még mindig sok szó esik. Ez a fejezet elsősorban azokról szól, akik érvényes házasságukból kilépve, „második házasságban” élnek. Az apostoli buzdítás foglalkozik azok helyzetével, akiknél ez a kapcsolat bizonyos stabilitást mutat, ebben a kapcsolatban gyermekeket nevelnek és igyekeznek a gyermekek hitnek megfelelő neveléséről gondoskodni. Az AL nem vonja kétségbe, hogy az ilyen kapcsolat objektív értelemben továbbra is bűnös kapcsolat, de megállapítja (Amoris Laetita, Szent István Társulat 2016, 305):
A feltételek, vagyis az enyhítő körülmények miatt lehetséges, hogy az objektív bűn helyzetében – amely szubjektív szempontból nem vétkes vagy legalábbis nem teljesen az – valaki Isten kegyelmében élhet, szerethet és növekedhet is a kegyelem és a szeretet életében, megkapva ehhez az Egyház segítségét.
Az ehhez a részhez tartozó, sokat emelgetett 351. lábjegyzet pedig bizonyos esetekben a szentségek jelentette segítségről is beszél. Az enyhítő tényezőkkel kapcsolatban az apostoli buzdítás a 302. pontja A Katolikus Egyház Katekizmusának 1735. és 2352. pontjait említi. Az 1735. pont a beszámíthatóságról szól: „A cselekedet beszámíthatósága és az érte való felelősség csökkenhet vagy megszűnhet a tudatlanság, a figyelmetlenség, az erőszak, a félelem, a megszokás, a mértéktelen érzelmek és más pszichikai vagy társadalmi tényezők következtében”. A 2352. pont ezt az elvet alkalmazza az önfertőzés (masturbatio) esetére, megjegyezve a „súlyosan rendetlen cselekedet” erkölcsi megítélésével kapcsolatban: „Ahhoz, hogy a személyek erkölcsi felelősségéről helyes ítéletet alkothassunk és a lelkipásztorkodásnak irányt mutathassunk, figyelembe kell venni az érzelmi éretlenséget, a szerzett szokások erejét, a szorongásos állapotot és egyéb pszichikai vagy társadalmi tényezőt, amelyek enyhíthetik, talán a minimumra is csökkenthetik az erkölcsi bűnösséget”.
A következőkben azzal a kérdéssel foglalkozunk, hogy a rendszeresen elkövetett, tárgyát tekintve halálos bűn mikor válhat bocsánatossá vagy esetleg mikor tűnhet el teljesen a személyes bűnösség. Ebben az esetben ugyanis az ilyen cselekedet nem eredményezi a szeretet, a megszentelő kegyelem állapotának a megszűnését. Úgy tűnhet, hogy ha az ilyen, tárgyilag nézve halálos bűnök nem személyesen súlyos bűnök, akkor nincs akadálya a gyónásban való föloldozásnak (legalábbis ezen bűn tekintetében) és a szentáldozáshoz való járulásnak.
Azt kell tehát tisztáznunk, hogy a tárgyilag nézve halálos bűnt, a házasságtörést mi teheti esetleg bocsánatossá. Amint erről már a Katolikus Válasz több írásában is szó volt (például itt) az Egyház erkölcsi hagyományára támaszkodó katolikus erkölcstan az emberi cselekedetek erkölcsiségének forrásait, azaz azt, hogy mi tehet egy cselekedetet erkölcsileg jó cselekedetté vagy bűnné, három tényezőben határozza meg. Ez a három tényező a cselekedet tárgya, a cselekvő szándéka és a cselekedet körülményei (A Katolikus Egyház Katekizmusa 1750-6). Ahhoz, hogy egy cselekedet erkölcsileg jó legyen, azaz ne legyen bűn, mind a három forrásnak jónak kell lennie. A cselekedet tárgyát így határozza meg a katekizmus: (1751):
A választott tárgy az a jó, amely felé az akarat megfontoltan törekszik. A tárgy az emberi cselekedet anyaga. A választott tárgy erkölcsileg minősíti az akarás tettét azáltal, hogy az értelem fölismeri és az igaz jóhoz mérten jónak vagy rossznak ítéli. Az erkölcsiség objektív normái hirdetik a jónak és rossznak értelmes rendjét, amiről a lelkiismeret tanúskodik.
Minthogy az erkölcsi cselekedet mindhárom forrásának jónak kell lennie, a tárgya szerint rossz cselekedetet sem a szándéka, sem a körülményei nem tehetik jóvá. A cselekvő szándéka csak befolyásolja a cselekedet jóságát. Ha például valaki azért ad alamizsnát, hogy ezzel dicsekedjék, tette már nem jócselekedet. A tárgyilag bűnös cselekedetet pedig semmilyen jó szándék nem tehet nem bűnössé, tehát nem lehet azért bankot rabolni, hogy a zsákmányt szétosszák a szegények között. A körülményeket a katekizmus az erkölcsi cselekedet másodlagos összetevőinek mondja (1605). Ezek növelhetik vagy csökkenthetik a cselekedet erkölcsi jóságát, de a tárgyilag rossz cselekedetet nem tehetik jóvá. Így tehát a „második házasság” állapotának bűnösségét csökkentheti az, ha az ebből származó gyermekeket igyekeznek keresztény szellemben fölnevelni, de még ez a körülmény sem változtatja meg ennek a helyzetnek alapvető bűnösségét.
A halálos bűnhöz a katekizmus szerint (1857) három dolog együttes megléte szükséges: halálos mindaz a bűn, melynek tárgya súlyos, és teljes tudatossággal és megfontolt beleegyezéssel követik el. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a halálos bűnnek van tárgyi feltétele és személyes feltétele. A személyes feltételekben tulajdonképpen arról van szó, hogy a cselekvő erkölcsi értelemben beszámítható-e. Tehát itt nincs szó olyan körülményről, amely nem a személyes beszámíthatóságra vonatkozik, ezért a beszámíthatóságra vonatkozó körülményeket nem is tekintjük a szó szoros értelmében vett körülményeknek, mert ezek nem másodlagos összetevők, ugyanis a beszámíthatóság teljes hiánya, akár meg is szüntetheti a tárgyára nézve súlyosan bűnös cselekedetet elkövető személy bűnösségét. Ezek azok a személyes tényezők, amelyek a halálos bűnt bocsánatos bűnné változtathatják vagy akár meg is szüntethetik. A katekizmus így ír ezekről (1860, érdekes módon az AL ezt nem idézi, pedig ez a témába vágna):
A nem szándékos tudatlanság csökkentheti a súlyos bűn beszámíthatóságát, sőt fölmenthet alóla. De senkiről sem tételezzük föl, hogy nem ismeri az erkölcsi törvények minden ember lelkiismeretébe beleírt elveit. Az érzéki ösztönök, a szenvedélyek, a külső kényszer és a betegségek szintén csökkenthetik a bűn szabad és szándékos jellegét. A rosszakarattal, a rossz szándékos választásával elkövetett bűn a legsúlyosabb.
Tehát a tárgy szerint halálos bűnt sem a szándék, sem a szoros értelemben vett körülmények nem tehetik bocsánatossá vagy nem szüntethetik meg. Erre egyedül a beszámíthatóság csökkenése vagy hiánya adhat okot. A rendszeresen elkövetett házasságtörés esetében aligha beszélhetünk ilyen hiányról a tudás, az ismeret szempontjából. Hasonlóan nem jellemző erre a helyzetre a külső kényszer (pl. megfélemlítés) sem. Betegségről sem lehet beszélni. Maradnak tehát az érzéki ösztönök, szenvedélyek. Ezek, különösen a megfontolást nélkülöző, hirtelen cselekedetek esetén valóban csökkenthetik, sőt meg is szüntethetik a beszámíthatóságot (például hirtelen haragból elkövetett tett). A beszámíthatóság szempontjából beszélnünk kell az idő folyamán sokszor elkövetett bűn miatt kialakuló rossz szokásról, rossz beidegződésről is. Az ilyen állapotokban is előfordulhat az akarat szabadságának olyan korlátozottsága, amely fennállása esetén nehéz megfontolt beleegyezésről beszélni. Erre példa a kábítószertől vagy alkoholtól való erős függés. A katekizmus szerint (1865) „A bűn bűnt szül; az azonos cselekedetek ismétlése víciumot gerjeszt. A víciumból perverz hajlamok fakadnak, melyek elhomályosítják a lelkiismeretet és megrontják a jó és rossz konkrét értékelését. Így a bûn sokasodni és erõsödni akar, de az erkölcsi érzéket nem tudja gyökeréig lerombolni”. A „vicium” latinból (vitium) magyarított szó tulajdonképpen az erény (virtus) ellentétét jelenti. Az emberre jellemző tulajdonság, hogy egy adott típusú cselekedet ismételt megtétele készséget eredményez arra, hogy az ilyen típusú cselekedetet az ember a következőkben már könnyebben hajtsa végre, hajlama lesz az ilyen típusú cselekedetek végrehajtására. Ha jó cselekedetről van szó, így alakul ki az erény, rossz cselekedetek esetében az adott típusú rosszra való hajlam. Ez egyes esetekben olyan mértékben korlátozhatja az akarat szabadságát, hogy talán már nem is lehet halálos bűnről szó. A súlyos alkoholista vagy kábítószertől függő esetében talán az alkohol vagy kábítószer nem minden egyes használata halálos bűn az akarat, a szabad döntés korlátozottsága miatt.
A „második házasság” együttélése (feltehetően) beszámítható cselekedetekkel kezdődött és ilyen cselekedetek sorozata után állt elő az az állapot, „habitus”, hogy ezek a cselekedetek már annyira az élet, az állapot részévé váltak, hogy az ezektől való elszakadással kapcsolatban esetleg már a beszámíthatóság csökkenéséről lehet beszélni. Így az Egyház által megkívánt „testvérként, fivérként, nővérként élés” már nem tűnhet választható cselekedetnek.
Az ilyen esetekben azonban nem az a fontos, hogy – mintegy új kazuisztikát megvalósítva – a tárgyában súlyos bűn a beszámíthatóság csökkenése miatt mennyiben válik bocsánatossá. A hangsúly a „második házasság”, a házasságtörés felett érzett igazi bánaton van. Ha ez a bánat igazi, akkor ebben benne van az erős szándék a házasságtörés megszüntetésére. Ha a különválás különböző okok, az új kapcsolatból született gyermekek java miatt nem lehetséges, akkor a házasságtörés megszüntetése a testvérként élést jelenti. Ha az erre irányuló szándék mellett mégis előfordulna a visszaesés, ez akár még bocsánatos bűn is lehet, de csak akkor, ha a komoly szándék a gyengeség ellenére sem szűnik meg. Ha azonban ez a szándék nincs jelen, akkor halálos bűnről van szó, mert a helyzet létrejöttéért az elkövető a felelős.
Tehát a „második házasságban” élők felelősek azért az állapotért, amelyben élnek, jóllehet talán az ebben az állapotban elkövetett egyes súlyos bűnök esetén elvileg szóba jöhetne a beszámíthatóság olyan hiánya, amely a bűnt bocsánatossá teheti. Amint említettük, beszámíthatóság hiánya ilyenkor nem az ismeretek hiánya miatt van, elsősorban nem is a hirtelen szenvedélyből fakadó, megfontolást nélkülöző cselekedet miatt (jóllehet ez is előfordulhat). A beszámíthatóság hiánya inkább abból származik, hogy a bűn már annyira beépült a mindennapi életbe, életmóddá vált, hogy az erről való lemondás zavarokat eredményezhet. Jóllehet itt nem beszélhetünk olyan, szinte fizikai kényszerről, mint a súlyos alkoholizmus vagy kábítószertől függés eseteiben, mégis jelen van valamilyen „kényszer”. Ennek a kialakulásáért azonban felelősség terheli azokat, akik a saját maguk által előidézett „kényszer” hatása alatt állnak. Ez alól a felelősség alól csak akkor mentesülnek, ha elismerik, hogy ez az állapot bűneik következménye és az efeletti bánat tartalmazza az állapot megszűntésének komoly szándékát. Ebben az esetben ugyanis, jóllehet egyes cselekedeteikben még érvényesülhet az említett „kényszer”, de az ezt létrehozó bűnöktől már elszakadtak az őszinte, javulást megfogadó bánat által. Ha azonban ez a szándék, azaz a testvérként élés szándéka nem volt meg vagy ez időközben eltűnt, akkor az állapotért való felelősség maga után vonja az ebből fakadó egyes cselekedetekért való felelősséget is.
A megszentelő kegyelem jelenlétét tehát, ha a bűnös állapotért bánatot éreznek és ezzel együtt jelen van a javulás, a testvérként élés őszinte szándéka, egyes visszaesések talán nem szüntetik meg, de enélkül az állapotért és az ebben elkövetett cselekedetekért való felelősség miatt nem lehet szó a megszentelő kegyelemről.
Molnár Máté
