Az előző bejegyzéseinkben tematikus összefoglalókat közöltünk csak Raymond Burke bíboros legújabb interjújából, amely április 5-én jelent meg a La Nuova Bussola Quotidiana katolikus híroldalon. Az alábbiakban most teljes terjedelmében is közöljük az interjú szövegét.

A korábban megjelent tematikus összefoglalóink:
- Burke bíboros: Scalfari pokolról szóló interjúja "mélységes botrány"
- A szombati konferencia előtt Burke bíboros megerősítette a hűségét a pápa iránt

További kapcsolódó cikkünk:
- Valami készül Rómában. Érkezik Ferenc pápa formális korrekciója?

Eminenciás úr, ön egyike lesz az április 7-én Rómában tartandó konferencia főelőadóinak, amely Caffarra bíboros nevében kérdez rá arra az irányra, amerre az Egyház tart. Már a konferencia címe is aggodalmat fejez ki ezen irány miatt. Mik az aggodalom okai?

A zavar és megosztottság az Egyházban alapvető és fontos témákban - házasság és a család, a szentségek és a hozzáférésük helyes szabályozása, a belsőleg rossz cselekedetek, az örök élet és a lelkek végső sorsa - egyre jobban és jobban elterjedt. A pápa pedig nemcsak visszautasítja, hogy tisztázza a dolgokat az Egyház állandó tanításának és józan gyakorlatának kinyilvánításával - ami olyan felelősség, ami Péter utódjaként a szolgálatának sajátossága -, de növeli is a zavart.

Ezzel az olyan privát kijelentések növekvő számára utal, amelyekről azok számolnak be, akik találkoznak vele?

Ami az Eugenio Scalfarinak a nagyhéten adott és nagycsütörtökön megjelent legutóbbi interjúval történt, túlment azon, amit tolerálni lehet. Az, hogy egy híres ateista forradalmat hirdet meg a katolikus egyház tanításában, abban a hitben, hogy a pápa nevében beszél, tagadva az emberi lélek halhatatlanságát és a pokol létezését, mélységes botrány forrása lett nemcsak sok katolikus számára, de sok olyan laikus számára is, akik tisztelik a katolikus egyházat és tanításait, még ha nem is osztoznak bennük.

Azonfelül a nagycsütörtök az év egyik legszentebb napja, az a nap, amelyiken az Úr megalapította a legszentebb Oltáriszentséget és a papságot, azért, hogy mindig felajánlhassa nekünk az Ő megváltó szenvedésének és halálának gyümölcseit a mi örök megváltásunkra. Emellett a szentszék válasza a világ minden részéről érkező megbotránkozó reakciókra mélyen elégtelen volt. Az emberi lélek halhatatlanságáról és a pokolról szóló igazság világos újrakimondása helyett a cáfolat csupán annyit közölt, hogy az idézett szavak némelyike nem a pápa szavai. Nem mondta azonban ki, hogy azokat a téves, mi több, eretnek gondolatokat, amelyeket ezek a szavak kifejeznek, nem osztja a pápa, és hogy a pápa az ilyen gondolatokat visszautasítja, mint amik ellentétesek a katolikus hittel. Ez a hittel és tanítással folytatott játék az Egyház legmagasabb szintjén jogosan okoz megbotránkozást a papokban és a hívekben.

Ha a dolgok ennyire súlyosak és zavar forrásai, nem megdöbbentő, hogy az Egyháznak ilyen sok pásztora csendben marad?

Valóban, a helyzetet tovább súlyosbítja rengeteg püspök és bíboros hallgatása, akik a római pápával osztoznak az egyetemes egyház gondjaiban. Egyesek egyszerűen csendben maradnak. Mások úgy tesznek, mintha semmi súlyos dolog nem történne. Megint mások egy új Egyházról szóló képzelgéseket terjesztenek, egy olyan Egyházról, amely a múlthoz képest teljesen más irányba tart, az Egyház számára például 'új paradigmát' képzelve, vagy egy radikális váltást az Egyház lelkipásztori gyakorlatában, teljesen megújítva azt. És vannak aztán azok, akik lelkes terjesztői az úgynevezett forradalomnak a katolikus egyházban. Azokat a híveket, akik megértik a helyzet súlyosságát, a pásztoraiktól érkező tanításbeli és fegyelmi iránymutatás hiánya tanácstalanul hagyja. Azokat a híveket, akik nem látják a helyzet súlyosságát, az iránymutatásnak ez a hiánya zűrzavarban hagyja, és olyan tévedéseknek eshetnek áldozatul, amelyeknek a lelkük látja kárát. Sokan, akik protestáns felekezetekben voltak megkeresztelve, de végül amiatt léptek teljes közösségre a katolikus egyházzal, mert a felekezeteik elhagyták az apostoli hitet, súlyosan szenvednek ettől a helyzettől, azt érzékelve, hogy a katolikus egyház ugyanúgy a hit elhagyásának útján halad.

A helyzet, amit lefest, apokaliptikus...

Ez az egész szituáció egyre inkább arra indít engem, hogy még többet és többet elmélkedjek a fatimai Szűzanya üzenetén, aki figyelmeztetett minket a gonoszra - még azoknál a nagyon súlyos gonoszságoknál is komolyabbakra, amelyeket az ateista kommunizmus elterjedése miatt szenvedtek el -, amit az Egyházon belüli hitehagyás jelent. A Katolikus Egyház Katekizmusának 675. pontja arra tanít minket, hogy "Krisztus második eljövetele előtt az Egyháznak át kell mennie egy utolsó próbatételen, mely sokak hitét meg fogja ingatni", és hogy "az üldözés, mely kíséri az Egyház földi zarándokútját, fölfedi a 'gonoszság misztériumát' egy vallási megtévesztés formájában, mely az embereknek problémáik látszólagos megoldását kínálja föl cserében azért, hogy elpártolnak az igazságtól."

Egy ilyen helyzetben a püspököknek és bíborosoknak kötelessége hirdetni az igaz tanítást. Ugyanakkor rá kell vezetniük a híveket arra, hogy a Krisztus elleni vétkeket kijavítsák, és az Ő Misztikus Testét, az Egyházat ért sebeket begyógyítsák, amikor a hitet és egyházfegyelmet a pásztorok nem igaz módon őrzik és hirdetik. A tizenharmadik század nagy kánonjogásza, Segusioi Henrik, akit Hostiensis-ként is ismerünk, szembesülve azzal a kérdéssel, hogy hogyan korrigálható az a római pápa, aki a hivatalával ellentétesen cselekszik, kijelenti, hogy a bíborosok kollégiuma de facto ellensúlyt képez a pápai tévedéssel szemben.

Ferenc pápa alakjáról ma kétségtelenül sok szó esik. A diszkusszió a bármi tette iránti kritikátlan rajongástól a minden egyes kétértelmű gesztusával szembeni kíméletlen bírálatokig terjed. Azonban valahogyan a pápához való viszonyulás problémája minden pápára alkalmazható. Ezért néhány dolgot tisztázni kell. Mit képvisel a pápa az Egyház számára?

Az Egyház állandó tanítása szerint a pápa, Krisztus kifejezett akaratán keresztül "örök és látható princípiuma és alapja mind a püspökök, mind a hívők sokasága egységének" (A II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium kezdetű dogmatikus konstitúciója, 23.). A pápa legfontosabb szolgálata a hitletétemény, az igaz tanítás, és a helyes fegyelem őrzése és hirdetése, a hit igazságaival összhangban.

Eugenio Scalfari fent idézett interjújában a pápát "forradalminak" nevezik. A péteri hivatalnak azonban semmi, de abszolút semmi köze nincs a forradalomhoz. Épp ellenkezőleg, kizárólag a változhatatlan katolikus hit megőrzésére és továbbadására létezik, ami a lelkeket a szívbéli megtérésre, a teljes emberiséget pedig arra az egységre vezeti, amely Istennek az Ő teremtésébe, és különösen az ember, az egyetlen Isten képére teremtett földi lény szívébe írt renden alapul. Ez a Krisztus által az Ő húsvéti misztériumán keresztül helyreállított rend az, amit ezekben a [húsvéti] napokban ünneplünk. A megváltás kegyelme, amely az Ő dicsőséges átszúrt Szívéből árad az Egyházban az Ő tagjainak szívébe, ad erőt arra, hogy e rend szerint éljünk, vagyis közösségben Istennel és a felebarátainkkal.

A pápa nyilvánvalóan nem abszolút uralkodó, ma mégis ilyen módon láttatják. A "Ha a pápa ezt mondja..." gyakori hivatkozás a különféle kijelentéseivel kapcsolatos bármiféle kérdés vagy kétség elhallgattatására. Létezik egyfajta pápaimádat. Ön mit válaszolna erre?

A pápai hatalom teljességének fogalmát már Nagy Szent Leó pápa világosan kifejtette. A középkor kánonjogászai nagyban hozzájárultak a péteri hivatal sajátos hatalmának megértéséhez. Az ő hozzájárulásaik továbbra is érvényesek és fontosak. A fogalom nagyon egyszerű. A pápa az isteni akarat révén minden hatalommal rendelkezik, ami az igaz hit, az igaz isteni liturgia, és a helyes fegyelem megőrzéséhez és hirdetéséhez szükséges.

Ez a hatalom nem az ő személyéhez, hanem Péter utódjaként a hivatalához kötődik. A múltban a legtöbb esetben a pápák nem tették nyilvánossá a személyes cselekedeteiket vagy véleményeiket, pontosan azért, hogy ne kockáztassák a hívek összezavarodását abban, hogy mi az, amit Péter utódja tesz és gondol. Jelen pillanatban kockázatos, sőt, káros zavar van a pápa személye és hivatala között, ami a péteri hivatal elhomályosulását és a római pápa egyházbeli szolgálatának világias és politikai felfogását eredményezi.

Az Egyház a lelkek üdvözüléséért létezik. Egy pápa bármely tette, ami aláássa Krisztus egyházbeli megváltó küldetését - legyen az egy eretnek cselekedet vagy egy önmagában bűnös tett - egyszerűen érvénytelen a péteri hivatal szempontjából. Ezért az, bár világosan nagyon súlyos károkat okoz a lelkeknek, de nem kötelezi a pásztorokat és a híveket engedelmességre. Mindig meg kell különböztetnünk azt a személyt, aki épp a római pápa, a római pápa személyétől, vagyis attól, aki az Egyházban Szent Péter hivatalát gyakorolja. Elhagyni ezt a különbségtételt pápaimádatot jelent, és végül az isteni alapítású és fenntartású péteri hivatalba vetett hit elvesztéséhez vezet.

Mi az, amihez egy katolikusnak a legjobban kellene ragaszkodnia a pápához fűződő viszonyában?

Egy katolikusnak mindig tisztelnie kell, abszolút módon, a péteri hivatalt, mint ami lényegi része az Egyház Krisztus általi alapításának. Ha egy katolikus már nem tiszteli a pápa hivatalát, úgy vagy szakadáshoz vagy hitehagyáshoz jut el. Ugyanakkor a katolikusoknak tisztelnie kell a hivatallal megbízott személyt is, ami azt jelenti, hogy figyelniük kell a tanítására és a pásztori útmutatására.

Ez a tisztelet magába foglalja a helyesen formált lelkiismeret ítéletének kifejezését is a pápa felé, amikor ő eltér vagy eltérni látszik az igaz tanítástól és helyes fegyelemtől, vagy ha nem teljesíti a hivatalának sajátos kötelességeit. A természeti törvény, az evangéliumok, és az Egyház állandó fegyelmi gyakorlata révén a híveknek kötelessége kifejezni a pásztoraik felé az Egyház állapota iránti aggodalmaikat. Ez a kötelességük fennáll, ami kiegészül az arra való joggal, hogy a pásztoraiktól választ kaphassanak.

Lehetséges tehát bírálni a pápát? És ha igen, milyen körülmények között?

Ha a pápa nem a lelkek javára gyakorolja a hivatalát, úgy nemcsak lehetséges, de szükséges is bírálni a pápát. A bírálat Krisztusnak a felebaráti korrekcióról szóló tanítását kell, hogy kövesse az Evangéliumból (Mt 18,15-18). Először a laikus hívőnek vagy pásztornak privát úton kell kifejeznie a bírálatát, ami lehetővé teszi a pápának, hogy korrigálja magát. De ha a pápa visszautasítja, hogy egy olyan tanítást vagy tettet korrigáljon, amiben súlyos szükség lenne korrekcióra, úgy a bírálatot nyilvánosságra kell hozni, mert az az Egyház és a világ közjavára tartozik. Egyesek úgy bírálták azokat, akik nyilvánosan kritikát fejeztek ki a pápa felé, mintha ez a lázadás vagy engedetlenség megnyilvánulása lenne. De egy zavar vagy tévedés korrekcióját kérni - a hivatala iránti megfelelő tisztelettel - nem az engedetlenség cselekedete, hanem az engedelmességé, Krisztus és így az Ő földi helytartója iránt.