"A pán-amazóniáról szóló szinódus az Egyház megváltoztatását készíti elő, az a tény pedig, hogy Rómában rendezik meg, annak hangsúlyozására szolgál, hogy egy 'új Egyház' veszi kezdetét." - jelentette ki Gerhard Müller bíboros, a Hittani Kongregáció előző prefektusa az olasz La Nuova Bussola Quotidiana katolikus híroldalnak nyilatkozva.

A híroldal július 11-én jelentetett meg interjút a bíborossal arról, milyen súlyos problémákat lát ő az októberben rendezendő szinódus munkadokumentumában ("Instrumentum Laboris"). A bíboros ennek kapcsán hangsúlyozta: "Ez csupán egy munkadokumentum, ami nem bír tanítóhivatali tekintéllyel. Ezért csak a tudatlanok mondhatják azt, hogy akik ezt kritizálják, azok a pápa ellenségei. Sajnos ezzel a trükkel bújnak ki minden párbeszéd alól. Ha ellenvetést teszel, rögtön a pápa ellenségének bélyegeznek."

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük a La Nuova Bussola Quotidiana Gerhard Müller bíborossal készített interjúját. Az eddig megjelent cikkeink a pán-amazóniáról szóló püspöki szinódusról ide kattintva érhetők el.

***

Eminenciás úr, ön azt állítja, hogy "meg akarják változtatni az Egyházat". De mik ennek a szándéknak a világos jelei?

Az Instrumentum Laboris egy olyan ideológiai szemléletet képvisel, aminek semmi köze a kereszténységhez. Meg akarják menteni a világot a saját elgondolásaik alapján, ehhez pedig helyenként szentírási elemeket használnak fel. Nem meglepő ezért, hogy bár kinyilatkoztatásról, teremtésről, szentségekről, a világhoz való viszonyról beszélnek, szinte egyáltalán nem hivatkoznak a II. Vatikáni Zsinat szövegeire, amelyek pedig ezeket meghatározták: a Dei Verbumra, a Lumen Gentiumra, a Gaudium et Spesre. Szó sem esik az emberi méltóság eredetéről, a megváltás egyetemességéről, az Egyházról, mint a megváltás szentségéről. Csupán profán ötletek vannak, amelyekről lehet ugyan társalogni, de ezeknek semmi köze a Kinyilatkoztatáshoz.

E tekintetben úgy tűnik, fontos megemlíteni az Instrumentum Laboris 39. pontját, ami "a különféle lelkiségek, hitvallások, és az amazóniai vallások közötti átfogó és nélkülözhetetlen párbeszédről" beszél, "ami a különböző kultúrák barátságos közeledését teszi szükségessé". Továbbá ezt mondja: "A nem őszinte közeledés egymás felé és az a vállalati szemlélet, amely a megváltást kizárólag a saját hitéhez köti, ártanak az ebben való elköteleződésnek".

Úgy kezelik a Hitvallásunkat, mintha az a mi európai véleményrendszerünk lenne. Pedig a Hitvallás Isten kinyilatkoztatása Jézus Krisztusban, aki pedig az Egyházban van jelen. Más hit nem létezik. Vannak más filozófiai meggyőződések vagy mitológiai kifejeződések, de ezidáig soha senki nem merte azt mondani, hogy például Platón bölcselete Isten kinyilatkoztatásának egy formája. A világ teremtésében Isten csak az Ő létét nyilvánítja ki, mint a lelkiismeret, a természettörvény vonatkoztatási pontját, Jézus Krisztuson kívül azonban nincs más kinyilatkoztatás. A lógos spermatikós ("az Ige magvai") koncepciója, amelyet a II. Vatikáni Zsinat vetett fel, nem jelenti azt, hogy a Jézus Krisztusban kapott kinyilatkoztatás valamennyi kultúrában, Jézus Krisztustól függetlenül létezik - vagyis mintha Jézus csupán egy eleme lenne a Kinyilatkoztatásnak.

Egyetért tehát Brandmüller bíborossal, amikor ő a dokumentum kapcsán "eretnekségről" beszél?

Eretnekség? Nem csupán az, de ostobaság is. Az eretnek ismeri a katolikus tanítást, és úgy mond ellent neki. Itt azonban általános zűrzavar van, aminek a középpontjában nem Jézus Krisztus áll, hanem ők maguk, és az ő elképzeléseik a világ megmentéséről.

A dokumentumban az átfogó ökológia egy modelljeként szerepel az őslakos embereknek az a "világlátása", hogy a szellemek és istenségek "egy területtel és a természettel kapcsolatban állva" működnek. Ez szerintük párhuzamban áll Ferenc pápának azzal a visszatérő gondolatával, hogy "minden kapcsolatban áll egymással" (ld. 25. pont).

Ez a "világlátás" egy materialista felfogás, hasonló a marxizmuséhoz, aminek a végén az áll, hogy azt csinálhatunk, amit akarunk. Mi azonban a Teremtésben hiszünk, abban, hogy az anyag a természet lényegi formája, mi pedig nem tehetünk meg bármit, amit csak akarunk. A teremtés Isten dicsőségét szolgálja, és számunkra egyúttal kihívás is: arra vagyunk hívva, hogy együttműködjünk Isten minden emberre kiterjedő megváltó akaratával. A feladatunk nem az, hogy a természetet megőrizzük olyannak, amilyen; a mi felelősségünk az emberiség előmozdítása, az oktatáson, a társadalmi igazságosságon, a békén keresztül. Ezért építenek a katolikusok iskolákat, kórházakat - ez az Egyház küldetésének része. A természetet nem szabad idealizálni, mintha az amazóniai régió maga a Paradicsomkert lenne, mert a természet nem mindig könyörületes az emberrel szemben. Az amazóniai régióban élnek ragadozók, vannak fertőzések és betegségek. Az ott élő gyermekeknek és fiataloknak is joga van a jó oktatáshoz és a modern orvoslás vívmányaihoz. Nem szabad idealizálni a hagyományos gyógyászatot úgy, ahogyan azt a szinódusi dokumentum teszi. Egy dolog egy fejfájást ellátni, és egy másik dolog komoly betegségekkel megküzdeni, vagy bonyolult műtéteket elvégezni. Az embernek nemcsak joga, de kötelessége is mindent megtenni az egészsége megőrzéséért vagy helyreállításáért. A zsinat is nagyra értékeli a modern tudományt, mivel annak köszönhetően rengeteg betegséget sikerült legyőznünk, lecsökkent a gyermekhalandóság, és az anyák is kevesebb kockázatnak vannak kitéve.

Az amazóniai bennszülöttek hagyományos kultúráját és vallásait mégis úgy mutatják be, mint a természettel fennálló harmónia modelljét.

Az eredeti bűn után nincs harmónia a természettel. A természet sokszor az ember ellensége, de legalábbis kettősség áll vele fent. Gondoljon csak a négy alapelemre: föld, tűz, víz, levegő. A földrengések, a tűzvészek, az árvizek, a viharok mind a természet megnyilvánulásai, amelyek veszélyt jelentenek az ember számára.

Mindent az "ökológiai megtérés" kötelességének fényében kell értelmeznünk...

Teljességgel el kell utasítanunk az olyan kifejezéseket, mint amilyen az "ökológiai megtérés". Megtérni csakis az Úrhoz lehet, ennek pedig következménye az, hogy ez a természetnek is javára válik. Nem tehetjük az ökologizmust egy új vallássá. Itt egy panteista elgondolással állunk szemben, amit pedig el kell vetnünk. A panteizmus nemcsak egy elmélet Istenről, de az ember lealacsonyítása is. Az az Isten, aki önmagát a természettel azonosítja, nem személy. Márpedig a teremtő Isten az Ő képére és hasonlatosságára teremtett minket. Az imádságban kapcsolatba kerülünk Istennel, aki meghallgat minket, és megérti, amit mondani akarunk. Ez nem valamiféle miszticizmus, amiben a személyes mivoltunk feloldódik.

...és a Földanyáról is szó van.

A mi anyánk egy személy, és nem a Föld. A hitbeli édesanyánk pedig Mária. Az Egyházról is anyaként és Jézus Krisztus menyasszonyaként beszélünk. Ezeket a kifejezéseket azonban nem szabad kiterjesztenünk. Egy dolog, hogy tisztelettel vagyunk ennek a világnak minden eleme iránt, de egy másik dolog az, ha ezeket idealizáljuk vagy istenítjük. Istennek ez az azonosítása a természettel az ateizmus egy formája, Isten ugyanis független a természettől. Itt teljesen figyelmen kívül hagyják a Teremtést.

Az előző század '80-as éveinek elején az akkori Ratzinger bíboros már látta azt, hogy a templomokban nem beszélnek a Teremtésről, és előre is vetítette ennek drámai következményeit.

Ami azt illeti, ezek a tévedések a Teremtő és a teremtmény összekeveréséből erednek, a természet Istennel való azonosításából, ami többek között politeizmushoz vezet, mert minden egyes természeti elemet egy istenséghez társítanak. A bibliai egyistenhitűség lényege a Teremtő és a teremtmény közötti ontológiai különbségtétel. Isten nem része az Ő művének, Ő szuverén és minden teremtett dolog felett áll. Ez a természetnek nem lealacsonyítása, hanem éppen hogy felemelése. Az ember ezáltal nem szolgája többé az elemeknek, nem kell imádnia a tűz istenét, vagy áldozatokat bemutatnia a tűz istenének azért, hogy megbékítsen vele egy félelmetes elemet. Az ember végre szabad lehet.

Ennek a panteista víziónak a keretében, amit az Instrumentum Laboris képvisel, az antropocentrizmust is bírálják, mint olyat, amit az Egyháznak korrigálnia kell.

Abszurd dolog úgy tenni, mintha Isten nem lenne antropocentrikus. Az ember áll a teremtés középpontjában, Jézus pedig emberré lett, nem növénnyé. Ez egy az emberi méltósággal szembenálló eretnekség. Épp ellenkezőleg: az Egyháznak hangsúlyoznia kell az antropocentrizmust, mert Isten az embert az Ő saját képére és hasonlatosságára teremtette. Az ember élete végtelenszer többet ér bármely állaténál. Ma ott tartunk, hogy ez az elv az ellenkezőjére fordult: ha Afrikában megölnek egy oroszlánt, az világbotrány, de amikor nálunk gyerekeket ölnek meg az anyaméhben, azzal minden rendben van. Sztálin is amellett érvelt, hogy az emberi méltóságot ki kellene venni a középpontból - hogy azután rengeteg embert kényszeríthessen arra, hogy csatornát építsenek, és áldozzák fel az életüket a következő nemzedékekért. Ezek az ideológiák erre valók: arra, hogy egyeseket uralkodóvá tegyenek mások felett. Isten azonban embercentrikus, a Megtestesülés embercentrikus. Az antropocentrizmus elutasítása csakis öngyűlöletből és mások gyűlöletéből fakad.

Az Instrumentum Laboris másik varázsszava az "inkulturáció", amit gyakran társítanak a Megtestesüléshez ["incarnatio"].

A Megtestesülést majdnem szinonímaként használni az inkulturációra az egyik legfőbb megtévesztés. A Megtestesülés egy egyedülálló és megismételhetetlen esemény: maga az Ige testesül meg Jézus Krisztusban. Isten nem testesült meg a zsidó vallásban, nem testesült meg Jeruzsálemben. Jézus Krisztus egyedülálló. Ez egy alapvető pont, mert a szentségek a Megtestesülésből erednek, azok a megtestesült Ige megjelenései. Bizonyos kifejezések olyan, központi szereppel bírnak a kereszténységben, amivel nem szabad visszaélni.

Térjünk vissza az inkulturációra: a szinódusi dokumentum szerint el kell fogadnunk az őslakosok hitvilágát, rituáléit és szokásait. Ebben arra a folyamatra hivatkoznak, ahogyan a korai kereszténység a görög világba inkulturálódott. Azt mondják, ma ugyanezt kell tennünk az amazóniai emberekkel.

Csakhogy a katolikus egyház sohasem fogadta el a görög és római mítoszokat. Épp ellenkezőleg: elvetette azt a civilizációt, ami semmibe vette az embert a rabszolgasággal, elvetette Róma birodalmi kultúráját, vagy épp elvetette a görögöknél szokásos pederasztiát. Az Egyház a görög kultúra bölcseletére utalt, mint amiben olyan elemeket ismert fel, amelyek előkészítették az utat a kereszténység számára. Arisztotelész a tíz kategóriáját nem kitalálta: ezek valóságosan léteznek, ő pedig felfedezte őket. Ez történik a modern tudományban is: az nem valami olyasmi, ami csak a nyugati világra tartozik, hanem olyan struktúrák és mechanizmusok felfedezéséről szól, amelyek objektíve léteznek a természetben. Ugyanez igaz a római jogra is, ami nem valami mondvacsinált rendszer. Az bizonyos jogi elvek felfedezéséről szól, amelyeket a rómaiak a közösség természetében ismertek fel. Egyes kultúrákban nincs meg ez a mélység. Mi azonban nem a görög kultúrában élünk, a kereszténység ugyanis teljesen átalakította a görög és római kultúrát. Bizonyos pogány mítoszoknak lehet pedagógiai dimenziója a kereszténység számára, ezek azonban nem olyan elemek, amelyekre a kereszténységnek alapoznia kellene magát.

Az inkulturációnak ebben a folyamatában az Instrumentum Laboris újraértelmezi a szentségeket is, különösen az egyházi rend szentségét, azzal az alapvetéssel, hogy egy ilyen hatalmas területre nagyon kevés pap jut.

Itt ismét azt demonstrálják, hogy a megközelítésüknek semmi köze sincs a kereszténységhez. Isten Kinyilatkoztatása Krisztusban a szentségekben válik jelenvalóvá, az Egyháznak pedig semmilyen hatalma nincs rá, hogy megváltoztassa a szentségek sajátosságait. Ezek nem tetszés szerinti rituálék, a papság pedig nem egy szociológiai kategória, amit a közösségen belüli kapcsolatépítésre kellene használni. Minden kultúrának megvannak a rituáléi és szimbólumai, a szentségek azonban az isteni kegyelem eszközei, ezért nem válastoztathatjuk meg sem a tartalmukat, sem a formájukat. És nem változtathatjuk meg a rítust akkor sem, ha azt maga Krisztus rendelte el. Nem keresztelhetünk akármilyen folyadékkal, természetes vízzel kell azt tennünk. Az Utolsó Vacsorán Jézus Krisztus nem akármilyen italt és ételt vett, hanem szőlőbort és búzakenyeret. Erre azt mondják: de a búza nem terem meg az amazóniai régióban, vegyünk tehát valami mást. Ez azonban nem inkulturáció. Nem csak azt akarják megváltoztatni, ami egyházi törvény, de azt is, ami isteni joggal bír.

Egy utolsó dolog, Eminenciás úr: ön gyakran hivatkozik "rájuk" - azokra, akik meg akarják változtatni az Egyházat. De kik azok az "ők"?

Ez nem egy konkrét egyént vagy embercsoportot jelent. Ez egy rendszer, egy gondolkodásmód, aminek részei például azok, akik a szinódus előkészítésén dolgoznak. Idomulni akarnak a világhoz: a házassággal, a cölibátussal, női papokkal; mindent meg kell változtatni abban a meggyőződésben, hogy ezzel új tavasz köszönt majd az Egyházra. Mintha a protestánsok példája nem lett volna már elég ahhoz, hogy ezt az illúziót eloszlassuk. Ők nem látják, hogy ezzel valójában elpusztítják az Egyházat; olyanok, mint a vakok, akik szakadékba tartanak. Ha azonban valaki mond valamit, azonnal félreállítják, és a pápa ellenségének bélyegzik.