Elsősorban a Katolikus Egyház erkölcsi tanításával szemben szokták fölhozni azt az ellenvetést, hogy itt nem dogmákról van szó, így tehát ezt a tanítást lehet módosítani, új idők új igényeihez alakítani. Ha végignézzük a Katolikus Egyház dogmáit, valóban kevés olyat találunk közöttük, amelyekben kifejezetten erkölcstani kérdésekről lenne szó. A dogmák listáját egy régebbi dogmatika könyv alapján könnyű összeállítani, újabb könyvek esetében ez már nehézségekbe ütközhet. (Schütz Antal kiváló és mindmáig nélkülözhetetlen kétkötetes dogmatika könyve különböző elektronikus formátumokban itt található meg. A digitalizálás minősége igen jó.) A régebbi dogmatika könyvek a teológiai állításokat kiemelték és ezeket olyan jelzésekkel (cenzúrákkal) látták el, amely mutatják, hogy a tételnek mekkora a súlya, például ez biztos tanítás-e vagy a teológusok (esetleg általános) véleménye vagy pedig a Tanítóhivatal megnyilatkozása alapján ez tévedhetetlennek meghatározott tanítás.
Napjaink egyházi életében bizonytalanság tapasztalható azt illetően, hogy a Katolikus Egyház tanításából mit kell elfogadnunk és mit kell csak olyannak tekintenünk, amely változhat, talán az utóbbi időben változott vagy éppen változni készül. Zavart okoz például Ferenc pápa egyik nemrégen tett kijelentése, amely szerint (ellentétben a Szentírással és a Katolikus Egyház egyöntetű hagyományával) a halálbüntetés belsőleg rossz cselekedet, azaz ezt soha, semmikor nem lehet alkalmazni, mert ez ellentmond az emberi méltóságnak. A Katolikus Egyház tehát mostanáig ebben a kérdésben tévedésben volt, amikor elismerte az államnak azt a jogát, hogy bizonyos esetekben halálbüntetést alkalmazzon.
Sokan valamilyen „dogmatikai minimalizmusnak” nevezhető álláspontot képviselnek, elfogadják a dogmákat, de azt, ami nem dogma, már változtatható és sokszor megváltoztatandó tanításnak tartják. Megjegyeznénk azonban, hogy ez az álláspont előbb-utóbb szembe kerülhet a dogmákkal is, hiszen a dogmák nem alkotnak az Egyház egyéb tanításától elszakítható, külön rendszert. Az is nyilvánvaló, hogy az az állítás, amely a dogma kimondása előtt nem volt dogma, nem a kimondás által nyeri el igaz voltát, hanem fordítva, éppen azért mondja az Egyház ezt dogmának, mert ez igaz.
A kinyilatkoztatás az utolsó apostol halálával, az utolsó szentírási könyv megírásával lezáródott. A kinyilatkoztatás nem tartalmaz minden idők kérdéseire, minden idők eretnekségeire kifejezetten megfogalmazott válaszokat. Ezeket burkoltan, implicite tartalmazza. Ezért van fejlődés, ez a burkoltnak, a bennfoglaltnak kifejezetté, explicitté válása. Ez a fejlődés azonban nem hozhat olyan új dolgot, olyan új elvet, ami már burkoltan ne lett volna meg. A kifejezetté válás pedig nyilvánvalóan nem mondhat ellen annak a bennfoglaltnak, aminek a kifejezetté válásáról van szó. A Szentlélek munkája az Egyházban az ilyen értelemben vett tanfejlődés és ebben nélkülözhetetlen szerepe van a Tanítóhivatalnak. Az emberi gyengeséggel, az egyes korok kedvezőtlen hatásával szemben az ő szolgálata biztosítja azt, hogy a hitletétemény minden generáció számára a maga sértetlenségében és épségében legyen átadva. Egyes esetekben, főleg tévedésekkel és eretnekségekkel szemben a Tanítóhivatal, a pápák és egyetemes zsinatok ünnepélyesen deklarálják, hogy valamely tétel az általuk kifejezett formában a hitletéteményhez tartozik. De a tévedhetetlenség nem szorítkozik csak ezekre az ünnepélyes kijelentésekre. A tévedhetetlenség arra a hitletéteményre vonatkozik, amelyet az Egyház létének kezdetétől az idők végezetéig átad az egymást követő generációknak mindennapi gyakorlatában, állandó és ünnepélyes tanításában, a liturgia végzésében, a hit hirdetésében és oktatásában, stb. A tévedhetetlenség mindazt megilleti, ami a hitletéteményben, forrásaiban, a Szentírásban és az Apostoli Hagyományban van. Az eretnekségekkel, a zavaros állításokkal szemben vagy egyszerűen csak azért, hogy ez a lelkek javára szolgáljon, a pápák, a zsinatok ünnepélyesen kifejtik, kifejezetté teszik a hitletétemény egyes tartalmait, ünnepélyesen tévedhetetlennek nyilvánítanak egyes állításokat. De a tévedhetetlenség kiterjed az ünnepélyes kijelentések mellett a Tanítóhivatal egyetemes és rendes működésére is, jóllehet a Tanítóhivatal maga sem nyilvánítja kifejezetten minden megnyilvánulását abszolút visszavonhatatlannak. A továbbiakban főleg a Tanítóhivatal egyetemes és rendes működésével foglalkozunk (támaszkodva Edward Feser és Lawrence Feingold könyveire). Minthogy az Egyház erkölcsi tanításával kapcsolatban jelentős zavarok csak 20. században léptek föl, eddig ez lényegében a „zavartalan birtoklás” állapotában volt, anélkül, hogy az Egyház Tanítóhivatalának ünnepélyes formában kellett volna kijelentenie valamely kifejezetten erkölcsi tanításra vonatkozó tételt.
A 2. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium dogmatikus konstitúciójának 25. fejezete foglalkozik a pápa és a vele egységben lévő püspökök tanítói hivatalával. Az ünnepélyes tanítás, azaz a dogmák „ex cathedra” vagy egyetemes zsinatok általi kimondása mellett beszél a Tanítóhivatal egyetemes és rendes működéséről is: „Jóllehet az egyes püspökök külön-külön nem rendelkeznek a tévedhetetlenség isteni ajándékával, amikor szerte a földkerekségen közösségben vannak egymással és Péter utódával, és hit és erkölcs dolgairól tekintéllyel egy véglegesnek tekintett tételben megegyeznek, tévedhetetlenül hirdetik Krisztus tanítását”. (Megjegyezzük, hogy a dogmatika könyvek hittételként tartják számon az egyetemes és rendes Tanítóhivatal által tévedhetetlenül tanított tételeket is.)
Az Egyház erkölcsi tanításával szemben az az ellenvetést is föl szokták vetni, hogy sokszor ezekről nincs szó a kinyilatkoztatásban, a Szentírásban. Így például a Szentírás nem tud az eutanáziáról, nem tud a fogamzásgátlás modern módszereiről stb. Ezekre nézve tehát nem lehet tévedhetetlen tanítása az Egyháznak, hiszen a tévedhetetlenség forrása a kinyilatkoztatás. Az Egyház tévedhetetlen tanítása azonban nemcsak a szoros értelemben vett kinyilatkoztatásra vonatkozik, hanem mindazokra dolgokra is, amelyek a kinyilatkoztatáshoz szorosan kapcsolódnak.
Az Egyházi Törvénykönyv 833. kánonja előírja, hogy mindazoknak, akik az Egyház életében bizonyos hivatalokat betöltenek, személyesen kell letenniük a hitvallást az Apostoli Szentszék által jóváhagyott formula szerint (Professio fidei). Ezt a hitvallást le kell tenniük például a diakonátus felvétele előtt állóknak, de azoknak is, akiket a bíborosi méltóságra emeltek, hogy csak a valószínűleg legtágabb és legszűkebb kört említsük. A hitvallás szövegében a Tanítóhivatal által előterjesztett tanítás háromféle elfogadásáról is szó van (a számozás nincs benne az eredeti szövegben):
(1) Erős hittel vallom ezenfelül [a szövegben ezelőtt a Niceai-konstantinápolyi hitvallás van] mindazt, amit Isten igéje akár írásban, akár a Szenthagyomány által átadva tartalmaz, amit az Egyház akár ünnepélyes kijelentés, akár a rendes és egyetemes Tanítóhivatal által mint istenileg kinyilatkoztatottat a hit számára előterjeszt.
(2) Ugyancsak határozottan elfogadom és vallom mindazt, amit az Egyház a hitről és az erkölcsről szóló tanítását illetően véglegesen meghatározottként előterjeszt.
(3) Ezenfelül az akarat és az értelem vallásos alárendelésével ragaszkodom azokhoz a tanításokhoz, amelyeket akár a római pápa, akár a püspökök kollégiuma kijelentenek, jóllehet ők nem törekednek arra, hogy ezeket véglegesként hirdessék ki.
A Hittani Kongregáció magyarázatot írt a fenti hitvalláshoz (a továbbiakban Magyarázat), amelyben kitér az idézett három bekezdés magyarázatára. Az első bekezdés arra vonatkozik, amit a kinyilatkoztatás tartalmaz és amit a pápák „ex cathedra” kijelentettek vagy az egyetemes zsinatok kijelentettek, vagy amit az egyetemes és rendes Tanítóhivatal tévedhetetlenként tanít. Ezeket isteni hittel kell fogadni, amely közvetlenül a kinyilatkoztatásban való hit, mindabban való hit, ami formálisan benne van a kinyilatkoztatásban (5).
A második bekezdés ugyancsak tévedhetetlen tanításokra vonatkozik. Ezeket ugyan nem formálisan tartalmazza a kinyilatkoztatás, de ezek a kinyilatkoztatással szoros kapcsolatban vannak. Tehát ahogyan a Tanítóhivatal tévedhetetlenül tanítja a formálisan kinyilatkoztatott igazságokat, ugyanúgy és ugyanazokon a fórumokon keresztül tévedhetetlenül tanít olyan dolgokról is, amelyekről ugyan nem állítja, hogy formálisan benne vannak a kinyilatkoztatásban, de ezek a kinyilatkoztatással, a kinyilatkoztatás kifejtésével szorosan összefüggnek. Ez vonatkozik az erkölcsi tanításra is, a Magyarázat kifejezetten hivatkozik Boldog VI. Pál pápa Humanae Vitae enciklikájának a 4. pontjára, amely szerint: „Egyetlen keresztény sem vonja kétségbe, hogy a természetes erkölcsi törvény magyarázata az egyházi Tanítóhivatal feladatkörébe tartozik”. Tehát a Katolikus Egyház erkölcsi tanítása, amellett, hogy ebben vannak kifejezetten a kinyilatkoztatásban említett erkölcsi parancsok, tévedhetetlenül tartalmazhatja a természetes erkölcsi törvény olyan magyarázatát, alkalmazását is, amelyre a kinyilatkoztatásban esetleg nincs közvetlenül utalás.
A második bekezdésben megkívánt „határozott elfogadás és megvallás” csak motívumában különbözik az első bekezdésben említett „erős hittől”. Az isteni hit esetében Isten kinyilatkoztatása alapján kell elfogadni a dogmákat, míg a második bekezdésben ez az alap a Szentlélek működése az Egyházban. Mindkét esetben azonban a makacs elutasítás olyan súlyos bűn, amelynek következtében már senki sem lehet „a Katolikus Egyházzal teljes egységben” (6). Természetesen az erkölcsi tanításokon kívül más tanításokról is szó van a második bekezdéssel kapcsolatban, ilyen például XIII. Leó pápa bullája (Apostolicae curae, 1896), amely megállapítja az anglikán püspökszentelések érvénytelenségét.
A harmadik bekezdés a rendes Tanítóhivatal azon tanítására vonatkozik, amelyre nem vonatkozik az előző két bekezdés. Jóllehet ez a téma is aktuális napjainkban, de ezzel most nem foglalkozunk részletesebben.
Témánk szempontjából fontos a Magyarázat 9. szakasza, amely az egyetemes és rendes Tanítóhivatal tévedhetetlenségével foglalkozik. Eszerint a tévedhetetlen tanítást egyrészt a pápa „ex cathedra” vagy az egyetemes zsinatok megváltoztathatatlanként (ünnepélyesen) definiált kijelentései terjesztik elő. Másrészt ilyen kijelentések hiányában is a világ különböző helyein lévő, Péter utódjával egységben lévő püspökök tévedhetetlenül tanítanak. A szakaszhoz tartozó lábjegyzet (17) mondja:
Meg kell jegyeznünk, hogy a rendes és egyetemes Tanítóhivatal tévedhetetlen tanítását nem csak annak kifejezett deklarációjával lehet előterjeszteni, hogy ez hittel fogadandó és véglegesnek tekintendő, hanem ez megtörténik azon, kinyilatkoztatásból származó vagy mindenesetre az örök üdvösséghez szükséges tanítás esetében is, amely az Egyház hitének gyakorlatában burkoltan van jelen, és amely mellett tanúságot tesz a megszakítatlan Hagyomány.
A fentiek fényében már nem fogadható el az Egyház erkölcsi tanításaihoz való az a hozzáállás, amely szerint ezek, mert még nem mondták ki őket dogmaként, nem kötelezőek, megváltoztathatóak, eltörölhetőek vagy új tanításokkal helyettesíthetőek. Ha tehát egy erkölcsi kérdésben az Egyház hagyománya, tanítása egyöntetű és folyamatos, akkor ezt a tanítást tévedhetetlen tanításnak kell tekintenünk. A tanítás alkalmazásának a körülményei persze változhatnak, de a megváltozott körülményekre is ezt a tanítást kell alkalmazni és nem lehet ezekre tekintettel új a tanítást adni. Persze, a körülmények változása következtében például az Egyház szociális tanítása új elemekkel gazdagodhat, de ezek nem magára az erkölcsi tanításra, hanem ennek alkalmazására vonatkoznak.
Molnár Máté
