Barsi Balázs atya gondolataira, amelyeket a Katolikus Válasz közölt, Máté-Tóth András (MTA), a Szegedi Tudományegyetem vallástudósa, a SZEMlélek blog szerkesztője válaszolt. Az írásáról tájékoztattuk (az internetet nem használó) Balázs atyát, ismét felajánlva neki a lehetőséget, hogy ha válaszolni szeretne, a Katolikus Válasz ebben örömmel a rendelkezésére áll. Amennyiben az atya úgy dönt, hogy él ezzel, a gondolatait közölni fogjuk.

MTA írása és Beer Miklós nyilatkozata kapcsán azonban néhány gondolatot mi, a Katolikus Válasz szerkesztői is szeretnénk megosztani, Balázs atyától függetlenül, kollektív álláspontunkként.

Máté-Tóth András (MTA)

Ki az, aki csúsztat?

Több olvasónk nem annyira MTA írásának tartalmára reagált, mintsem megütközött azon (és választ kért tőlünk rá, amit lényegében már a Bayer-vitában megadtunk), hogy MTA az írásában csúsztatással és félrevezetéssel vádolja Barsi Balázs atyát, "kellő alázatra" is felszólítva őt. Ahogy MTA egy helyen fogalmaz: "Leginkább azonban azzal vezeti félre Barsi atya a rá figyelő híveit, hogy a papságról az Eukarisztia megemlítése nélkül tárgyal."

Mindenekelőtt arra hívnánk fel a szerző figyelmét, hogy Balázs atya Beer Miklós püspök vitaindító nyilatkozatára reagált. Ahogy Beer püspök atya nem említette a papság és paphiány kontextusában az Eucharisztiát, rá reagálva Balázs atya sem tette meg. Nem értünk egyet MTA-val abban, hogy e hiánnyal Balázs (vagy Beer püspök) atya a "híveit" vezette volna félre.

A szerzetes teológus Balázs atya rövid, összefoglaló választ írt, amelyekhez kifejtésért és alátámasztásért szaktanulmányokat és egyházmegyék konkrét példáit hivatkozta. MTA ezek egyikére sem reagált, miközben Balázs atyának épp a részletek kifejtését rótta fel. Ezzel párhuzamosan MTA válaszában se alátámasztó hivatkozások, se konkrét példák nincsenek - csak az van, amit a szerző saját véleményként és saját kútfőből ír. Akárhogyis nézzük, Balázs atyának még ez a rövid írása is jobban megfelel a tudományosság követelményeinek, mint az egyetemi vallástudósé.

Amellett, hogy a vallástudós MTA Balázs atya részleteket kifejtő hivatkozásairól említést sem tesz, megfeledkezik a tudományosság egy másik fontos kritériumáról is. Balázs atya az Egyház hagyományos teológiai álláspontját védelmezi - a részletesen kifejtett érvelés kötelezettsége ezzel szemben mindig az újítók oldalán van. Éppen ez az, ami Beer Miklós, de még MTA okfejtéséből is hiányzik: az érvek és alátámasztások arra, hogy a viri probati, vagy bármely másik innováció, amelyet MTA felsorol, valóban a kívánt célt szolgálnák, jobban, mint a kötelező papi cölibátus, működőképesen és tartósan.

Mi a valódi megoldás?

Ami MTA-nak a vitában megfogalmazott álláspontját illeti: mi, a Katolikus Válasz szerkesztői, egyetértünk abban, amire MTA a (kétes) következtetéseit alapozza, ti. hogy az Egyház papságának elsődleges szolgálati feladata a szentségek biztosítása a hívő közösségek felé. Abban is egyetértünk vele, hogy Isten kinyilatkoztatott igazsága, és a teológia, mint ezzel foglalkozó tudomány, a papság feltételeire többféle lehetőséget is megenged. Amiben azonban nem értünk egyet, az MTA azon felvetése, hogy a szentségek biztosítására és a hívő közösség lelki növekedésére az általa felsorolt innovációk jelentenék a megoldást. Márpedig az egész vita lényege ez.

A papok és papnövendékek számának, és a hívő közösség növekedésének ugyanis megvannak és ismertek a megoldásai. A Katolikus Válasz számos példát hozott erre (ezeket Balázs atya is hivatkozta; lásd még az oldal alján a "Kapcsolódó cikkeink" listát). A trend egységes: ahol az egyházmegye a hit- és hagyományhűség útját választja, ott a papok és papnövendékek száma nem csupán növekedésnek indul, de akár egyenesen megsokszorozódik (lásd pl. ITT és ITT), a hívő közösség pedig növekedésnek indul. Egész egyszerűen azért, mert a hit- és hagyományhűség az, ami az Egyház evangéliumi üzenetével összhangban van, és éppen ezért -- az Egyház tagjainak és világ fiainak egyaránt -- ez az egyetlen út, ami komolyanvehető. Ahhoz pedig, hogy egy fiatal férfi az életét vagy egy élet szolgálatát adja valamiért, elengedhetetlen, hogy a tanúságtétele tárgya komolyanvehető legyen.

Ahol életreszóló stabilitás nincs, afelé életre szóló elkötelezettség se igen születik. A napi újító ötletek kenyér helyett kövek, mégha csillogó rajtuk is a máz. Az emberek éhezik mindazt az igazságot és szépséget, amit az Egyház hagyományosan képvisel. Ezért keresik és olvassák Barsi Balázs atya szavait, és ezért lesz bestseller a gregorián. Ezért halnak ki a múló divatokkal újító egyházak (lásd pl. ITT, ITT és ITT) és egyházmegyék (lásd pl. ITT és ITT), miközben az Egyház hitével és hagyományával egyaránt összhangot kereső stabil egyházmegyékben épp ellentétesek a statisztikák.

Az ellenoldali trend is egységes: ahol az egyházmegye innovációkba kezd, onnan rohamosan és tartósan lefogynak a hívek. A leghangosabban ott követelik a viri probati papságba állítását (pl. Németországban), ahol az innovációk nem most, hanem évekkel-évtizedekkel ezelőtt kezdődtek, és a papság és hívő közösség drasztikusan csökkenő számában meg is tették hatásukat. A Katolikus Válasz ezekkel a területekkel is részletesen foglalkozott (a fenti példák mellett lásd még EZT és EZT).

Egyetértünk Beer püspök atya azon felvetésével, hogy a püspöknek és papoknak célzottan meg kellene szólítania a kipróbált fiatal fiúkat és férfiakat. Ismert és működő módszer ez, amiről írtunk már. Csakhogy erre logikusan és statisztikákkal is alátámaszthatóan a fiú ministránsok a legjobb és legkézenfekvőbb célcsoport, nem a viri probati. A paphiány megoldása a fiú ministránsok toborzásával, felkészítésével, és jutalmazásával kezdődik - és a lányministránsok újító (és évtizedekig Rómával szembeni lázadásként gyakorolt) erőltetésével odázódott el. Hasonlóan nem segít egy egyházmegyén, ha az Egyház és liturgikus hagyományainak szerelmeseit állítja be ellenségeinek, akikhez történetesen lélekben az Egyház máig legitim, és a lényegében összes szentjét végigkísérő régi rítusú miséje áll közelebb; ahelyett, hogy építene rájuk, és gazdagodna általuk, ahogy az Istentiszteleti Kongregáció prefektusa, Robert Sarah bíboros, de még XVI. Benedek pápa által is ajánlottan pl. a lincolni egyházmegye teszi ezt. Ebből a tűzben égő közösségből a világban tömegével kerülnek ki ma kispapok.

Mi a helyes hozzáállás?

Nem egyszerűen az tehát a kérdés, hogy mi az a minimum, amit Isten ránk bízott kinyilatkoztatása és a teológia még megenged. A papok és hívek számának növekedéséhez ugyanis a minimumra törekvés nemcsak nem elég, de egyenesen kontraproduktív. Az egyetlen út a növekedéshez, ha a közösség eleve a maximumra törekszik; Isten szeretetében nem is lehet más: a valódi szeretet nem az elégséges minimumot, hanem az önmagát is meghaladó maximumot keresi. A szeretet természete márcsak ilyen. Isten pedig ezt a szeretetet parancsolja ("Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!"; Mt 5,48), ezt a szeretetet segíti kegyelmével, és ezt a szeretetet áldja meg virágzással - ahogyan erre a hit- és hagyományhű közösségek példája is rámutat. Csak a szeretetnek ez a maximumra törekvése menti meg a papságot, rajtuk keresztül a hívő közösséget és az Egyházat, és közvetíti Isten tökéletes szeretetét a szentségeken keresztül.

Nem a MTA által felsorolt innovációk tehát azok, amikkel feltétlenül baj van (ezt az igazságkereső teológiai vita kiderítheti). A baj elsősorban azzal a szemlélettel van, amit MTA (és a SZEMlélek blog) képvisel: az elégséges minimumot kereső szemlélet, aminek középpontjában a hívek igényeinek kiszolgálása áll.

Ami a hívek igényeinek kiszolgálását illeti, Isten meghívása a szentségek vételére és az Egyház szolgálatára is adott. Senki nem mondhatja azt, hogy külső kényszerek akadályoznának minket bennük: a saját tétlenségünk, gyávaságunk, vagy közömbösségünk az Egyház szolgálatára egyenes és világos következménye ez. Azé a SZEMléleté, hogy "nekünk ez jár", és minden feltétel teljesítése nélkül "jár" - és hol van még ettől az a mártíromság, amit minden kereszténynek Istenért vállalnia KELL? Az ember bukása óta Isten egyetlen gesztusa sem jog, hanem túlcsorduló ajándék csupán - a szentségeket is beleértve. MTA és a SZEMlélek blog mintha következetesen nem értené, vagy figyelmen kívül hagyná ezt.

Beer Miklós váci megyéspüspök

Mi a valódi cél?

Megoldások vannak tehát, még ha a rögtön innovációkban gondolkodó Beer püspök atya ezidáig nem is élt velük. A paphiányra ismert megoldások (vagy ha úgy tetszik, potenciális megoldások) fényében megkerülhetetlen a kérdés, hogy a latin papok kötelező cölibátusát (amelynek helyességét az Egyház dogmában is kimondta: "A latin Egyház helyesen és az Üdvözítő szándéka szerint jár el, amikor a nagyobb rendekben lévőket cölibátusra kötelezi.") feladni szándékozók számára mi is a valódi cél?

Amit az ember szeret, ahhoz a végsőkig ragaszkodik, és csak akkor mond le róla, ha erős érvei vannak rá, hogy az mindenképpen szükséges. Akárhogyis nézzük, a kötelező papi cölibátus feladását feszegető Beer püspök és MTA szavaiban (egyelőre) sem a ragaszkodás, sem a mindenképpen szükségesség erős érvei nem tükröződnek vissza.

Ahogy Beer püspök atya 2015-ös interjújából kiderül, az egyházmegyéje nős férfiainak pappá szentelése sem szükségből, hanem személyes ambíciókból merült fel. Az ügyben a levélváltás már megtörtént Rómával (az egyházmegye két nős diakónusa kezdeményezésére), ahonnan Beer püspök atya figyelmeztetést kapott, hogy az egyházmegyéjében "nem elég kimerítő a teológiai oktatás, hiszen illene tudni, papok csak nőtlen férfiak lehetnek". A püspök atya Róma válaszát "pofonnak érezte". Most az Egyház új pápájával újra próbálkozik, ismét a nyilvánosság bevonásával nem kis zavart keltve. Nem biztos, hogy ez a jó és méltó folytatás.

Mi a valódi probléma?

A váci püspök atya tekintélyét sokszor és sok helyen emelték azzal, hogy "Ferenc pápa magyar hangjának" aposztrofálták őt. Az egyházmegyéjét a cölibátus felfogása terén ért vatikáni figyelmeztetés mellett az is a püspök atya saját elmondásából derül ki, hogy a püspöki tekintélyével hagyja jóvá a házaspárok fogamzásgátlását, és egyes esetekben az eutanáziát. Az Egyház püspökeként a keresztény identitása részének tekinti, hogy papi-püspöki öltözet helyett nyakkendőt húz, mivel, ahogy mondja, "nem szeretem kitenni a kirakatba, hogy én keresztény vagyok" (a hívek és a keresők viszont szeretik ezt, Amerikában és Magyarországon egyaránt). Ebben, ahogy a fogamzásgátlás és eutanázia kérdésében is bizonyosan mást képvisel, mint a Szentatya, és bizonyosan mást, mint az Egyház. Adódik a kérdés tehát, hogy a püspök atya egyházmegyéjében a paphiány-e a legnagyobb probléma - vagy ha igen, azért valóban az Egyház hite és hagyománya-e a felelős?